Cseng az érem, de rajta
pislog hamis veret.
Mit ér, ha akik adják
talpig becstelenek?

Nem kell zászlós dicsőség
mit rókaarcú nép
hoz annak ki eladta
hazáját, s volt-hitét.

Lehet, lelkem különcebb
százszor, mint annyi más:
nekem tolvaj kezektől
nem kell a kézfogás!

Szitakötőn nagy bronzszem égett.
Arany víz ragyogott,
de távolabb már fák temették
tegnapba a napot.

Tegnapba, súlyos kőkoporsó
mélyébe, ámde még
itt aranydús álmát ragyogta
víz, béke, messzeség.

Álltam, láttam mindkét világba:
fénylett a van, s a volt
készülőben hegyekre, vágyra
sötéten ráhajolt. ...

Mikor az Anyag önmagára nézett:
az volt a hihetetlen Ősigézet,
varázs, mindmáig fájó, érthetetlen,
mely titokként gyúl ki földi szemekben,
s visszfénye pásztáz életen-halálon,
mint lenyűgöző, félelmetes álom!

Semmit sem Alkotunk, ha ezt nem újra!
Tapogat a "tudom!" rút sátánujja,
s hangoskodnak a látszatember-bábok,
a fegyverük ...

Már mindenütt kalmárok kiabálnak.
Már mindenütt vérebek, szolgahad.
"KUTYÁKKAL ŐRZÖTT TERÜLET" az ország.
Tőled őrzik most, szabad gondolat.

Tőlem is őrzik, mert én is kimondom:
jön még oly tűz, hogy hitvány szó elég,
s ha lesz képén bőr, szégyentől pirulhat
a mában öntelt, hazug csőcselék.

Őszinte szó nélkül beteg a ...

Kis fehér karácsonyfák:
vadgesztenye virágok.
Április végi szél hoz
piros májusi álmot.

Piros májusok álma
csüggedt szívünkbe lát át,
s hihetetlent mutat meg:
volt Ébredés varázsát.

Már mindjárt itt a május.
Kis gyermek fények nőnek,
megnőnek, nekivágnak
új útnak: nyáridőnek,

s gurul a gerle hangsor,
gyöngyként ...

A Nagy Torony nem épült már. Hadarta
saját nyelvén mind-mind, hogy mit akarna.
Csodás fényszem: a Nap állt meg az égen.
Ámuldozott az összevissza-népen.

Én nem tudom mily varázs vetett véget
építő kéznek, egynyelvű beszédnek,
de jól tudom: nem ezerféle nyelvnek
hatalma hozta el a veszedelmet.

Ma is csak hisszük, hogy közel a messze. ...