És voltam a Te napfényed az íriszedben,
Az inged redőjén, egész, kilenctizedben...
Szellőd, amely hajadat lágyan kócolta
Katicabogarad, mi bőrödre szálla...

Én voltam az átható érzésed, hogy a véredből vagyok,
Mindennek már vége... Téged magukhoz vettek az angyalok...
Nekem az óta nélküled... már nem olyanok a napszakok!

Tudd, hogy az Anyák ...

Van, ki szeret, van, kit szeretnek.
Ez bizony része az életnek,
De van, ki nem tud szeretni
És aki nem mutatja ki.

Nem tud örömet szerezni,
Aki azt nem mutatja ki,
Pedig része lenne életnek,
Látni, érezni, hogy szeretnek.

Budapest, 1997. május 2. – Kustra Ferenc

Mi történt, akkor még nem értettem!
Miért most, és miért pont velem,
miért vagyok csüggedt és erőtlen,
aki egykor voltam, hová tűnt hirtelen?

Testem magatehetetlen zajában
feküdtem némán a szürke félhomályban,
kerestem valamit a fehér szobában,
egy halvány kis reményt a súlyos csatában!

Láttam mindent, éreztem a zajló ...

Lélek minden embernek a legmélye
megőrzi neked emlékeidet s érzéseidet.
Mit nem láthat meg senki sem
csak ki legjobban ismer téged.
De oda nem engedsz be bárkit
csak ki legközelebb áll szívedben.

Mert a szív s lélek össze van kötve
egy láthatatlan kötelékkel.
Mert kit szívedbe zársz
lelkedbe is belelát.
S ki lelkedbe lát
szívednek is ...

A Pilis, igen! Fény-, s Árnyország szárnya
suhant, s - mint írtad - szinte Himalája
volt nekünk a hegy, amely messze nézett.
Homlokán kék ragyogtatott fehéret..
Ó, kis Költőnő! Verseiden akkor
mesék ámultak: sárkányos lovagkor
hajolt föléjük, s forgatták az álmot
itt is, ott is égszín katángvirágok.
Ösvények vittek és ösvények ...

Lassan merülök beléd, mint végtelen tengerbe,
míg teljesen ellep tested szentsége.
Egymásba olvadunk, örök mámorban,
emelkedünk együtt egy közös álomban.
Szívünk is együtt ver, oly hevesen,
a füledbe súgom: - Szeretlek Kedvesem.

Szeretve gyönyörű hamvas tested,
imádságomba foglalom neved.
Szenvedélyes hangodat meghallva,
érzem, hívsz ...