Erőtlenül pislákoló petróleumlámpa
világít rá szürke ködben fulladozó,
áttetsző miriádnyi kis világra,
didergő emlékek elfojtott bús hadára,
hajdani tündérképek kinyújtott karjára,
negédes érzések elkobozott fantazmagóriájára,
immár reszkető ábrándok néhai zamatára,
sötét kazamatába zárt, elátkozott históriájára.

Vörhenyes, lidérces, kápráztató fény,
Valami sűrű ködben elinaló lény,
voltaképpeni, megidézett isteni én
vak moraja üt fel, néhai remény.
Viszkózus, sötétzöld, sárgás kéj
vonaglik. Lelkemben az éj
vaskos, súlyos vértezetként
vészjóslóan mered, megannyi év,
végérvényesen elvesztegetett egész,
vissza soha nem ...

Sápadt hold, koszos felhők,
könnycseppekbe mártogatott tárogató
sír fel, bánatot rejtő kendő
takar el arcot, hályog hangot.
Rőt lárma lobban, üzekedő,
irizáló melódia tátog, maró
fény hatol át elkenődött árnyat,
foszlányt, szólamot, szótlan árok
mélyén kókadozó, tébolyodott álmot.

Megbabonáz lelked tükre,
Amit mutat, nem kevésbé.
Akár ajkad harmatozása,
Mint a vörös naplementéé.

Szót érdemel mosolyod is:
Milyen rejtett, olyan édes,
Csak látni e víg cselekvést,
Fantasztikus és kedélyes.

Koronád, a bársony anyag,
Mindkét vállra fektet engem.
Csodálatos! Aranyérmes!
Tán belőle jut is ...

Emlékek tengerében nem fürdik már szemed,
Ámorunk sebzett kezében apróra tört nyílhegyek.
Még szeretni lehetett, Te fogtad a kezemet,
de szerelmünkben nincs többé lángoló lehelet.

Így lettem veled egyedül, s minden nap összeraklak
apró emlékekből, s a megannyi darabnak
részét egynek látom én, s oly igaznak
tűnő látomás, hogy öröknek ...

Láttam már amit akartál.
Mosogattunk itt már eleget,
kisírt szemeket.
Veled már unalmas lett.
Megint csak tévútra vezetett;
A szemed
világa megérintett.
De csak nevet.
Ez nem szerelem,
csak kinevet.
Hanem
fájdalom inkább
idebennt.
De nálam még tágra nyitott a tér,
Holdfénynél.
Ha másik cipő kell, ha a nőt ...