Mint egy monoton ismétlődő,
Váltakozás az útvesztőből.
Egyik napos, másik borús nap,
De az ég bármikor beborulhat.

Egyszer napsütéses sárga,
Máskor barna sárba
Lépek mikor az ég könnye
Szakadni kezd könnyen.

Mikor az emlékek csak jönnek,
Taszigálva tovább lökdösnek.
De néha mégis visszanézek,
Egy régi régi közös képre.

Előtör minden mit valaha éreztem,
Boldogság, fény; fájdalom s vér.
S egyik napot követi a másik,
Tétlenségbe halok máris.

Annyit szenvedtem már,
Vajon vár még valami rám?
Vagy talán már megunta Ő?
Nem tépi ki szárnyaimat a megmentő?

Úgy érzem már soha nem kapok választ.
Senkitől, se semmitől; Ő választ.
Kiválaszt vagy elválaszt?
Várok, hátha a főnix könnye eláraszt.