Kihagy a lélegzet,
halott szemek.
Ott mögöttem az úton

Reszkető lábam nyomát,
mint az elhulló vért
a porban hagyom.

Azért dideregtél fagyban, hóban
Elzárva magad mindentől-
Érezted, tudtad eljön a pillanat,
Amikor lelked hét tornya ledől.
És azért tűrted a forróságot, szomjat
Mert tudtad, eljön a nagy pillanat,
Mikor végre hűs patakok vízével
Locsolhatod lelked,szomjadat.
És végre eljött, itt van a pillanat-
Te nem találod sehol se önmagad.

Dohányos ember, aki
még egy utolsót szív, pedig már körmére égett.
Aztán a hamutartóba nyomja, mi elfogyott: az élet,
de keze máris a zsebben kotorász, keres,
egy fél csomagra lel, mint jól képzett zsebes,
lelke megnyugszik, máris arra vágyik:
de jó lesz amikor rágyújt, az első slukkra áhít.

Dohányos ember, aki
az életet, a halát ...

Két virág a szemed,
Amint nyitogatod
Szempilláid mögött
A lélek-ablakod.

Bársonyos két kezed
Egy égi fa ága,
Lenge esti szellő
Lépted suhanása.

Csillagok csillaga
A lényed varázsa-
Szelíd szavak színe
Ajkaid rózsája.

S eljön az este is,
Amint csukogatod
Szempilláid mögé
Szerelmes ablakod.

Most ordítanék.
Fák, bokrok ágait
félretolva rohannék
arra, ahol senki sem
lát, kietlen ösvényen,
úttalan erdei úton,
vadállatoktól meg nem
rettenve keresnélek.
Keresnélek szép szóval,
kacagással, könnyekkel,
halkan, kétségbeesve,
ordítva, észt vesztve,
amíg meg nem látlak,
meg nem talállak,
valahol, ...

Neked adnám a világot,
az egészet, ezt a valót,
az elmúló pillanatot, s
az örök maradandót;
a mennyei fényeket, s
a földi boldogságot,
a kialudt vágyakat s
az elérhető álmot.
Neked adnám még
a kicsordult könnyeket,
a ki nem mondott szavakat,
és az elveszett perceket.
a hűvös reggeleket és
a forró éjszakát,
a ...