A szőlőtőkék mögül fehér virág látszik.
Az őszi Nap felé mutatja fehér szirmait.
Csodálatos dália az, ami fehérlik.
Bár az idő már hűvös, a múlt nyarat idézi.

A Nap melege már lassan elfogyóban.
Mézédes szőlőfürtök vannak a kosaramban.
Valaki csenget. Indulok azonnyomban.
A tél várakozik a kertkapunkban.

Lelked most is érzem,
Magam mellett
Suhan,
Ahogy lépkedem
A rideg kövek között,
Földöntúli csókod
Homlokom ráncaira
Szökött…

Te már érted,
Mit még csak érzek,
Fájdalmasan.
Suttogott mécsesek
Lángjaiban
Ringatózik
Az élet időtlensége,
S szívem melegsége
Hozzám vonzza
Tiszteletre ...

Anyám…
Illatodba rejtezem,
Messzeséget körbeszelő,
Féltőn gondoskodó,
Végtelen szeretetedbe,
Hol megnyugszom,
Ha bánatom gyúl,
S lelkedben pihenve,
Fájdalmam fakul.

Anyám…
Rózsák nyílnak
Minden lépted után.
Minden lázongás,
Mi úgy öl, némán,
Szerteszóródik
Az öreg parkettán,
S Te finoman ...

A reggel álmos fényébe,
az álom szelid kéjébe,
a napfény lágyan omlik be.
S ezzel a látszatsemmivel,

ezzel a csendes idillel,
a beszédes jeleivel,
a maga sok szépségével
lassacskán az ősz jön el.

Bágyadt fényben fürdenek
a sárguló levelek.
Az utca nyugalma
szívemnek vígasza.

Elmúlt a nyár,
csak nyoma van már.
De ez nem zavar.
Sárgul az avar.

Tóparti utca.
Csendes utca.
Nyugalmat adó,
megnyugtató.

A jövőnek szép reményit
Dúlja bennem a való,
S föltünendő napjaimnak
Fénye már borong s csaló.
Hé! ti veszni tért koromnak
tikosan költ csillagi.
Merre visztek? Vak hevemmel
Ki fog sorsot osztani?
Évek hogyha elhaladtak,
Vissza sem tekíntenek,
Másolatlan megy folyások
És azokkal mindenek.
De ti ...