Már most csak arra gondolok,
Jön a holnap, s öledben tart karod.
Nem tudok elképzelni ennél szebbet:
Lenézel rám,és azt mondod szeretlek!
Ajkaid izét ajkamon érezni,
Nyakad húsát nyelvemmel izlelni,
Bóditó fürtyeid énream borulnak,
Legszebb pillanata lesz ez a holnapnak!

Míg nem voltál, halott voltam.
Egy szunnyadó lélek csupán.
De betörtél életembe,
Függővé tettél engem:

Kit felébresztett szépséged...
Kit elbűvölt kedvességed...
Kit megbabonázott tekinteted...
Ki az életét adná érted...

Vigyázz a lelkemre kérlek!
Kemény lélek, melyet semmi meg nem törhet,
Mégis a Te kezedben hamar ...

A holdnak hűvös fényében a dombtetőn álltam,
S néztem milyen szép, mikor a világ aludni tér.
Hogy csillognak Pest fényei a távolban,
Milyen szép odafönn az ezernyi csillagfény.
Láttam, ahogy egyre több ablakban alszik ki a világ,
S gondoltam arra, ki nékem a legkedvesebb Virág.
Talán az egyik kis pont az ablaka a pislogo fények közt?
Vagy igaz ...

Egy poros kunyhóban,
Vagy tán a sivatagi homokban,
Lapul valahol egy ócska lámpás.
Melynek szelleme sok csodát tehetne,
De szörnyű béklyó tartja megkötve.

Megtalálója uralója, ő nem dönthet,
Tűri hűen halando ura kedvét,
Miközben ő rabként, vagy jó szolgaként
Várja örök élete végét.

Szívem is ily lámpás ...

Izzó vörösen fenn van az égen,
Lemenőben van Őkelme éppen,
Hogy átadja helyét a sötétségnek,
És benne egy kis pislogó reménynek,
Mely a szegény vándornak gyámola,
Mi Te vagy nékem minden éjszaka.
Szép arcod látom mikor lefekszem,
Sötétben pillantását két szemednek,
Melyek csillogásánál szebbet soha nem látott az ég,
Majd meghalok ...

Az egyetlen cél amiért élek,
hogy mosolyogni lássalak Téged!
Töröld le hát azt a rengeteg könnyed,
Nézz körül, s lásd mennyien szeretünk Téged!