Fehér a hó, s vakító,
mint tiszta nyakad, s te magad.
Lágyan fúj a szél, s kényeztet,
bárcsak a te kezed lenne.

Felkapja a lehullt falevelet
és az ringatózva hull lefele,
és lágyan érinti a Földanyát,
s megáll, majd egy újabb szellőre vár.

És megint repül még tovább,
pár hosszú percig meg se áll.
Én is ilyen levél ...

Hogy én ki vagyok, el nem mondhatom,
mivel e titkot magam se tudom.
Leírhatom mikor születtem, s hol…
De hogy ki vagyok, el nem mondhatom.

Mondhatnám mit szeretek, s utálok,
hogy melyik gimnáziumba járok…
Adhatok képet saját magamról…
De hogy ki vagyok, el nem mondhatom.

Leírhatom, hogy hol élek, s éltem,
hogy hol ...

Amikor a Duna partjén sétáltam,
egy öreg szomorú fűzfát láttam,
s rögtön saját magamra gondoltam,
mert így várok én is magányosan.

Duzzadó ajkaid érinteném!
Szerelmed forró tüzében égnék!
Kecses hattyútested átkarolnám
és bársonyos fehér kezed fognám.

De a szomorú fűz még mindig áll,
s magányosan a vízre dőlve ...

Leírni téged nem lehet,
lelked elvakítja szemem,
és kék szemeid tükrében
több ezer csillag fürdik meg.

E két szem kutat és keres.
De ó jaj engemet nem lel.
Kóborlok tovább és várok,
hogy szerelmem végre lásson.

És mindig mikor meglátom,
egyetlenegy szóra várok,
mely lelkem felrepítené,
s le, semmi se ...

A Természet koncertjén a szél basszustubázott.
Ameddig buzgón fújta, ember, állat fázott,
majd a zeneszünetben minden esőtől ázott.
De most a Nap tör utat e felhős, sáros tájon.

A jótékony napsugár megjöttével minden felélénkül.
Mindenki melegségre vágyva a rég várt Napra kiül.
Bár még a szél mély hangú basszustubája ...

Nemrég írtam azt, hogy süt a Nap,
de lassan vezettem a tollamat,
mert a felhők mögé bújt el a Nap
és csak a borús idő maradt.