Lovam lába halkan csendben
Tipeg topog fű se rezzen,
Szépen lassan andalog
Táncol mint az angyalok...

Amíg őriz a szemed, amíg lehunyt szemmel látsz,
Lehet, elmegyek, de itt leszek, a lábnyomomban jársz.
Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz,
Egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz.

Azt hittem szeretnek, pedig csak játszottak velem;
minden, amit eddig hittem, romokban hever.
Összetört szív, s talán már néma érzések suttogják:
nem érdemes sírni, ennyi volt a boldogság.
Nehéz a könnyes szemen uralkodni, hisz őt senki sem tudja majd pótolni.
Néma minden, hisz még fáj a szív, s azt hiszed, hogy ez soha nem lesz többé így.
Talán ...

Szorítsd mint a méla borjszáj
a szorgalmas szegényeket.
Rágd a szívükbe, nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.

Aki szeret, annak varrd fel kabátja gombját,
Mert meglehet, hogy felvarrja más;
Aki szeret, annak hallgasd meg baját-gondját,
Mert könnyen meglehet, hogy meghallgatja más;
Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba, mert
Könnyen meglehet, hogy rámosolyog más;
Aki szeret, szeresd! Öleld meg naponta, mert
Könnyen meglehet, hogy megöleli más,
És akkor ...

Ha kiterítenek majd,
jöjj házamba, te legszebb,
és állj meg sóvárgástól
elsárgult testem mellett,
és suttogd édes hangon:
Ez itt fekszik most holtan,
én boldog vagyok s ifjú,
habár őt meggyilkoltam.