Fentről mosolyogtam rád,
s te lentről nézted,
ahogy integetek,
majd ujjammal egy mosolyt
rajzoltam a levegőbe neked.
Élénken csillogott a szemed,
mikor formáltad ajkaddal a szót:
\'szeretlek\', s tenyeremre rátetted
tenyered... így végül is
nem volt más köztünk,
mint a vonatablaküveg.

Már értem: kerülnöd kell,
mert mámor vagy és repkedés -
önmagadba kötött menekülés,
az ellened ébredő világban.

De - ahogy a
kisöpört por szállingózik vissza,
majd visszamenekülsz Te is
az elkorhadó keresztre,
a meredtre őrzött hajnalba.

Már értem: Te vagy a
kiengesztelhetetlen vég -
csak ebbe kapaszkodhatok még

Valahol messze állsz
egy piramis tetején.
Ruhád redőire homokot
szórt a szél.
Arcod fehér, szemed kék,
ealahol a láthatáron a sivatag és az ég
összeér.
A magasságok papnője lettél.
Nekem már nem fénylik,
csak a fekete remény.
Mit várhatok,
merő esztelenség.
Felérni hozzád én?
Nem él aki vár!
Él aki ...

Csak a lét az enyém.
S mindaz mi rajtam van,
A csont, bőr s egyébb bélésanyag
Az enyészeté.
A létezés a lélekben való megnyilvánulás.
Mi porlandó az porlik!
Lélek által álmodott alkotás.
S a teremtő, mindent megformáló erő előtt.
Ez számít, ezáltal leszek
Valaki és senki.
Zsoltáraim nem születtek.
Vágyaim tükre vak ...

Létem, vérét hullató
Havon át sikló gyermek sikongás,
Elhomályosult tavaszi virág.
Ostobaságokat művelő
Megférfiasodott akácvirág.
Mit sem ér a játék, s komoly gondolat,
Rianása vagyok a kékeszöld jégnek,
Igaz létért késő kiáltó őrölt barom.

Létemben élek,
halálomban halok.
A kettő közt világgá kiálltom
hiú ábrándaim boldogságát!
Az új szerelmek régi véres csókokra
borogatás.
Testünkel éljük a jelent,
lelkünkel takargatjuk a múltat.
A test tévedése a lélek szenvedése.
Igaz csak egy van, mondják!
De hány?