Ahogy múlik az idő nap-nap után.
Eliramlik életem a jövő magányán.
Felfal a nappal, aludni hív az éj.
Csak állok s nem étező helyed nézem bután.

Hisz aludni térek én,
Révednék ezernyi színes álom rejtekén.
De nincs kivel álmodni itt, helye üresen áll,
S az ürességtől álmaim tengere oly sivár.

Nem alszom hanem csak rettegek ...

Mindegy, hogy ki vagy, lehetsz ember a tömegből,
Vagy akár huszár ki lóval kiugrik a seregből.
S meglátod mi lesz majd abból a gyerekből.
Kit csak törekvése vezérelt s nem táplálkozik dühéből.

A szüleim engem példát mutatva neveltek.
S volt, hogy a suliban jó párszor megvertek.
Én sírva rohantam anyához s ő csak nézett apura.
Tűrd el ...

Márt csak a háta látszik a távoli homályban,
Némán süpped ő el a hatalmas tájban.
S ki ez az ember ki így él? S nem tudsz róla semmit!
Őaz ki kirekesztve élt mert megölte saját vérét.

Ahogy a holdat a nap öli meg minden reggel,
S mindent az izzó vérvörös égbolton rejt el.
Káin is megölte Ábelt puszta két kezével.
Nem számolt ő ...

A világ megcsalt a volt szerelmem elhagyott
E sorok is ittasan íródnak a papírra.
S lelkem mi gyötrődve ezeket a felszínre hozza.
Arcom egy idegen fátyol borítja.

Ez őszintén szól mindenkihez ki olvassa,
Mert legbelső érzelmeim vetettem a szűz papírra.
S ki az ,ki pártol e messzire tőlem?
A párnámba a jövőt ezerszer bele ...

Hazug mosoly játszik álarcomon,
Tátongó lyuk van szita szívemen,
Jobb lesz-e ha bájolgok vajon?
Vagy vegyem le boldog jelmezem.

Egy seszínű rongybabát látok amott,
Úgy érzem egy tükörbe nézek,
Olyan mint egy színész halott,
A polcról rám álarcok ezrei néznek.

Fellógatják ezt a rongyos bábut,
Négy erős zsinór húzza ...

A világ összes nője kellene nekem,
Hogy tőlük legyen majd szép gyermekem;
S én százszor felnéznék rájuk,
Nagy lenne tőlem a vágyuk

Majd egyszer csak eljő a végtelen románc,
Amitől olyan lesz szerelmünk, mint egy lánc;
És én ebben a szerelemben, a nyomodban lennék,
És ha te a sütit szeretnéd, én csak ugyanazt ennék

Mindig ...