Karcol a toll furcsa mintát a papírra,
Egy gyönge kéz mi görbén irányítja.
S az agyam gondolatait így vetem papírra,
A tudatom, gerincem velejét tördeli darabokra.

A foszlányokban ott van minden,
Ahogy a sorsod a holnapodban,
De nem feleded mi kitűzve volt,
Nem feleded mit az élet rád teherként pakolt.

Ahogy az oktalan állat sem felejti a verést,
Nem arathat a gazda meddő földről termést.
Miért kapaszkodsz, ó mondd te bátor?
Láttam már, hogy kell visszaesni hideg kapualjba.

Láttam a fényt hajlani s szilánkká törni alattam.
Emlékszem arra is, hogy sokaktól mit kaptam!
De tőled nem ezt vártam el! Ó mondd miért?
Miért e szó mit rám fecséreltél?

S a sok betű mi ellen cselekedtél.
Lépj kérlek és tudd mit tennél!
Szólj, hogy törjön a csend apró szilánkra,
S a szilánkok hulljanak rám a kapualjba!