A lehűlt levegőnek már borotvaéle van,
a gyengülő Nap az ólomszürke felhőkbe bújt.
Az erős szélnek már harapós kedve van.
A sárga avar az őszi eső sarába hullt.
A felhős időnek már gyanúsan hószaga van.
A Természetnek nyugalma csak látszólag van,
hiszen az új Tavasszal a szél már új életre fúj!

Még manapság is úgy élek,
mint kérem, az a hajdani
gyermek, ki én voltam, lélek
tekintetében, hallani

vélem ismerőseimet,
kik azt suttogják : - Bensődre
büszke lehetsz, életedben
ne röstelljed a felnőttet.

A bánatnak nincsen színe,
nincsen neme, nincsen íze,
nincsen szeme, nincsen teste.

A bánat a fájdalom lelki üzenete.
Ha egyszer a fájdalmak oka megszűnne,
akkor, hiszen, a fájdalmak is eltűnnének.

Már nincs vita, végzetesen eldőlt,
mért’ szerettem meg a főszerkesztőm.
- Nejem nagytakarít otthon Főnök
és azt szeretné, ha csütörtökön

én is segítenék ebben. – Nem megy,
itt is van sok melója, nem mehet
el ezen a héten szabadságra…
- Tudtam, hogy számíthatok magára!

Tócsa az útszélen
ebben a télben
a boldog szélben
felette a légben
egy falevél repked.

A hidegtől fázósan reszket
az utcán siető ember.
Ám a Nap már gyengén világít,
és a hideg elhatol a csontig.

Ó, ti negyvenes, ötvenes
gyermek-évsorok! Köztetek
mi volt bánat? Mi volt öröm?
Hálás-csillagos köszönöm?

Csattogó ágak, hósubák...
Szégyeltük a kopott ruhát?
Ó, nem, dehogy! Árny, s fény szaladt.
Baj után bízó pillanat.

Mikulások, ti régiek!
Emléketek piros sziget.
Mi ragyogott most mélysötét, -
de nékem cseng szép ...