A messzeség
kék lángtükör.
Égő tűzkard
árnyékot öl.

Belenyugvó
a nyári táj,
bármi múlik,
akármi fáj.

Csend-híd alatt
vízcsík siet,
villant ezüst
pikkelyeket.

Mezőn virág,
s virágmező,
elszunnyadó,
felébredő,

s légben forog
álmos kerék:
bogár viszi
pici neszét,

s piros ...

A felkelő Nap friss fényével
néz az ébredő tájon széjjel.
A Balaton még kicsit álmos.
Madárdal ad szint e hangulathoz.

Később a Nap az égre felmegy.
Feltűnik Badacsony időközben.
Az egész környék ébredezik.
Reméljük, hogy szép nap következik.

Halász István
Balatonfenyves, 2016. július 05.

Nap tüzétől izzik, forrong a táj
gyenge fuvallatról álmodik a lét.
Gyilkos katlan sújtott testünk egyre fáj
feledni vágyjuk a nap melegét.
Fellegekért kiált minden, aki él
esőért esdekel, sóvárogva kér.
Enyhet adó záport remegve remél
fuldokló imájuk az egekig ér.
Suhanó fellegek, enyhet adó zápor
messze tovatünnek, tikkad a lét.
Izzik ...

Ha csak annyi hitem volna,
mint egynehány garas most kezemben,
Úgy esnék áldozatul..
S Maradnék könnyen hitetlen.

Ha csak akkora reményem volna,
mint lepkének gyönge pikkelye,
Azt is porként elszórva..
Repülve messze még messzebbre vele.

2016.05.11.

Mikor kiállok az esőre,
bízva, tán megnövök.
Ha szél karol belém sebesen,
jujjongva felülök..
S miként a nap, ragyogva
égeti testem,
nem félve tűztől, mert
újjá kell születnem..

Ha hideg hópihék
szállanak az égből,
egy várat építek lelkem
melegéből.
S míg sötétbe borul az
ég alja, dúdolva dallamot..
Magam ...

Ó, te tündéri boszorka!
Lelkem gyengéd erőszaka!
Te vagy nekem a nyílt titok
ajkamon néma sikolyok.
Te vagy a csalfa reménység,
te vagy nappali sötétség!
Ajkamon néma kiáltás,
kitartás és feladás.
Álmom mélyén te csúf csoda,
akarlak, édes mostoha!
De- mert szívem élőhalott,
élek emitt, halok - amott!