Már a Hold is csak az udvarban, kertben pásztáz,
Szobám ablakán nem jő be, engem nem rámáz…
Ez nekem nagy-nagy hiány, a lelkemnek ádáz.

Ülök a kis asztalnál a papírlap üres, de a toll tentás,
Én már rónám a sok-sok sorokat… teát iszok, az jó mentás…
Hold! Éppen rólad akartam írni… Nekem a fényed, legendás.

No, de csendben összeszedem ...

Szeretem a szemed, oly derűs,
Szeretem a pillád, oly fésűs.
Szeretem a vállad, oly formás,
Szeretem a melled, oly almás.
Szeretem a lábad, oly kecses,
Szeretem a hasad, oly selymes.
Szeretem a lelked, oly rendes,
Szeretem a szíved, így szeress.

Vecsés, 2009. március 16. – Kustra Ferenc

Hétköznapi pszichológia…

Az ember egész életében a vágyai várát építgeti,
És azért imádkozik, hogy össze ne dőljön!
Komolyan szilárdnak hiszi, és kedvtelve nézegeti.
De,
Utólag derül ki, hogy nem volt, ami dőljön.

Így bizony sokaknak egy marad, reggel-este sírni…

Vecsés, 2017. június 25. – Kustra Ferenc

A fehér csend nekem kékkel a legszebb:
fénygyermekei égi végtelennek.
Vannak, s nincsenek, - ez együtt szép benne:
véges világok végtelen szerelme.

A fehér csend kék csend szemébe nézett.
Nincs- és van lélek csak együtt a Lélek.
Egy-egy kakukkhang átugrott a csenden.
Egy-egy könnycsepp tükrében elmerengtem:

voltam már élő és halott is ...

Behavazott kérdések kint a tájon.
Az áttetsző ködben álló közöny.
Fehér hullt rá komor feketére.
Csendnek kószáló varjúhang köszön.

Emberlélek télre találóbb évszak:
tavasz elvillan, s ha ring renyhe nyár,
nem sokáig, méze már el is cseppen,
s színtelt ősz hideg rokonára vár.

Behúzódom kunyhómba: bánatomba.
Kint a közönynek ...

A Pilis, igen! Fény-, s Árnyország szárnya
suhant, s - mint írtad - szinte Himalája
volt nekünk a hegy, amely messze nézett.
Homlokán kék ragyogtatott fehéret..
Ó, kis Költőnő! Verseiden akkor
mesék ámultak: sárkányos lovagkor
hajolt föléjük, s forgatták az álmot
itt is, ott is égszín katángvirágok.
Ösvények vittek és ösvények ...