Tavaszi hajnalon napsütésre,
Boldog szívvel ébredek.
Fának nagy zöld lombját,
Fújja szél levelét, virágát.
S madaraknak zengő énekét,
Régi idők fájdalmas emlékét.

Valami szürke, valami sötét,
Akár az emlék, jön felém.
Feltámad a szél, fújdogál;
Felettem a sok-sok madár,
Vész kiáltva menekül.
Vész kiáltva ...

Kipp, kopp ki kopog?
dibb, dobb a szív dobog
nyisd ki az ajtót engedj be
szeretetet hozok a lelkedbe!

Erőtlenül pislákoló petróleumlámpa
világít rá szürke ködben fulladozó,
áttetsző miriádnyi kis világra,
didergő emlékek elfojtott bús hadára,
hajdani tündérképek kinyújtott karjára,
negédes érzések elkobozott fantazmagóriájára,
immár reszkető ábrándok néhai zamatára,
sötét kazamatába zárt, elátkozott históriájára.

Vörhenyes, lidérces, kápráztató fény,
Valami sűrű ködben elinaló lény,
voltaképpeni, megidézett isteni én
vak moraja üt fel, néhai remény.
Viszkózus, sötétzöld, sárgás kéj
vonaglik. Lelkemben az éj
vaskos, súlyos vértezetként
vészjóslóan mered, megannyi év,
végérvényesen elvesztegetett egész,
vissza soha nem ...

Sápadt hold, koszos felhők,
könnycseppekbe mártogatott tárogató
sír fel, bánatot rejtő kendő
takar el arcot, hályog hangot.
Rőt lárma lobban, üzekedő,
irizáló melódia tátog, maró
fény hatol át elkenődött árnyat,
foszlányt, szólamot, szótlan árok
mélyén kókadozó, tébolyodott álmot.

Megbabonáz lelked tükre,
Amit mutat, nem kevésbé.
Akár ajkad harmatozása,
Mint a vörös naplementéé.

Szót érdemel mosolyod is:
Milyen rejtett, olyan édes,
Csak látni e víg cselekvést,
Fantasztikus és kedélyes.

Koronád, a bársony anyag,
Mindkét vállra fektet engem.
Csodálatos! Aranyérmes!
Tán belőle jut is ...