Felhők tornyosulnak a Puszta felett
feketébe borítva az egész eget.
De a napfény utat tör közöttük
és a tájon egyre vidámabban süt.

Fokozatosan minden újraéled
hála az éltető, sugárzó fénynek.
Mindenkinek sokkal jobb lesz a kedve,
hisz más a hangulata a melegben!

Szöges dróton innen és túl
Ki van fent és ki van alul?
Ver a szívem, majd megvadul
Bensőmben vak háború dúl.

A múlt kapujában tétován állok
Nem is tudom..., mire várok?
Belépek, rám tőrnek a régi képek
Az át nem élt fájó emlékek...

Embereket látni a sárgult képen
Emberek, kik élhettek volna szépen
Kabátjukra sárga ...

Inkább a halál, mint, hogy tovább
éljek eme szörnyű helyen.
Élni már nem merek, mert zavar a kín,
gyötör a lelki ismeret.
Néha szerettem élni, de most már nem.
Szar az végtelen, bárcsak meghalnék, elillanna életem.
Szerettem szeretni, gyülőlni az embert,
de most már ezt nem tehetem,
mert a lelkem távozott mely oly felderíthetetlen.

Csillan a nap a víz tükrén.
Vidám táncát járja a fény.
A habok lágyan fodrozódnak
örömére az ott úszóknak.

Szinte rovom a száz métereket
eltöltve ezzel üdítő perceket.
A mozgásélmény, mely remek
biztosít úszásélvezetet!

Néha úgy érzem üres ez a város,
Közben tudom, laknak itt még 1 millióan;
De ők most hol vannak?
Miért nem most is társaságban

Nem értem, miért van mindenki otthon,
Ezen a csodálatos napon;
Nincs jobb dolguk a pihenésnél? Talán,
A munkában fáradtak el nagyon?

Miért van az, hogy senki se merészkedik,
Ki a szabadba talán egy kis ...

Az élet viharos tengerén
Hajónaszád cirkál
Az emberek üres szemében
Félelem bujkál

Mily régóta nem bízhatnak már
Senkiben, semmiben
Tekintetükkel kutatnak a
Messziségekben.

A csend tornyaiban megszólaló
Lélekharang
Szíveddel hallható halk, szelíd
Mennyei hang:

„Ne félj, mert én megváltottalak
Enyém vagy ...