Elképedve s irigykedve olvasgattam egy régi
antológiának esszéit, beszédeit és
vitaindítóit, amely olyan irodalmi
kötet, amiben egyedülálló meglepetés

ért: a letűnt korok nagy írói elegánsan,
fantasztikusan és gondolatgazdagon tudtak
fogalmazni, s emellett rendelkeztek, nem mással,
mint a csevegés tehetségével is. Indulat

és düh ...

Érezted-e éjjel,
mit susog a tenger
fekete két szeme?
Szája, ha rád tapad
csókja íze sós mámortól
fenyő illattal egyesül,
testeddel játszik,
ölelgeti,
halhatatlan hullámmal
lelkedet ringatja,
egész lényed kéjével
felforralja az égi homályt,
melléd varázsolja,
a Holdat a csillagokkal,
így ölel át,
szerelmet ...

Téli álmában a nagy folyó
titkokat tőlünk rejteget...
Hangfalat áttörő gyermekzsivajt,
lábnyomokat víz tetején,
csónakból lógó evezők között
szerelmes pár boldogságát élvezni,
vidáman csivitelő
parti fecskék röpte
víztükrének fekete ékkövét,
széllel csókolt tajtékot,
vízeséssel, robajjal ...

Egybeforr az ég a földdel,
villámok cikáztak körülöttem,
egynek sikerült eltalálni,
testem fáklyaként égett,
bevilágítottam hegyet, völgyet,
az Apokalipszis lovasainak
utat mutattam,
ameddig én akartam,
lovaiknak sebes lábát
kettétörtem,
addigra kialudt tüzem,
szebb lettem, mint valaha,
erőm nem hagyott el ...

Ágyam fölött
búcsúzva
keringett
békém
hitem,
nem éreztem
szeretetet
csak egy
maréknyi
gyűlöletet.
Reményvesztetten
vártam a
holnapot,
de
estére ott gomolygott
a kegyetlen
fájdalom.

Egyszer csak elkezdtem én hebegni – habogni,
amikor arra kellett válaszolnom, mikor
kötöttem házasságot. Azóta makogni
sincs kedvem erről a témáról, főleg akkor
kínos a helyzet, ha a kisfeleségem is
jelen van e szorult helyzetekben. Legutóbb
annyira váratlanul ért e kérdés, megint
feszengtem, mert nem jutott eszembe – lesújtó
állapot(!) ...