Egybeforr az ég a földdel,
villámok cikáztak körülöttem,
egynek sikerült eltalálni,
testem fáklyaként égett,
bevilágítottam hegyet, völgyet,
az Apokalipszis lovasainak
utat mutattam,
ameddig én akartam,
lovaiknak sebes lábát
kettétörtem,
addigra kialudt tüzem,
szebb lettem, mint valaha,
erőm nem hagyott el ...

Ágyam fölött
búcsúzva
keringett
békém
hitem,
nem éreztem
szeretetet
csak egy
maréknyi
gyűlöletet.
Reményvesztetten
vártam a
holnapot,
de
estére ott gomolygott
a kegyetlen
fájdalom.

Egyszer csak elkezdtem én hebegni – habogni,
amikor arra kellett válaszolnom, mikor
kötöttem házasságot. Azóta makogni
sincs kedvem erről a témáról, főleg akkor
kínos a helyzet, ha a kisfeleségem is
jelen van e szorult helyzetekben. Legutóbb
annyira váratlanul ért e kérdés, megint
feszengtem, mert nem jutott eszembe – lesújtó
állapot(!) ...

Semmi sem olyan szeszélyes és
változékony, mint az érzések,
gyermekkorom végigkísérték
a folyamatos meg nem értések,

Ilyetén megtanultam korán
élvezni saját társaságom,
annak fényében, hogy én olybá
az lennék, aki – a láthatáron

nem volt senki! – biztosan kitart
mellettem életem végéig...
Elfogadtam önmagam, így ...

Legyél
hajlékony,
mint a
nádszál

észrevétlen,
mint a
hajszál

simulékony,
mint a
fűszál

plasztikus,
mint a
gyurma

praktikus,
mint a
bunda

lendületes,
mint a
hinta

mindig kéznél,
mint a
minta.

Senki. Te vagy, aki megértesz engem.
Nem kérdezel, vádolsz és nézel furán.
Nem szánsz, ha tükörben látod a lelkem
mezítelen, át két szemem bogarán.
Nem feszítesz földre, nem törsz meg engem,
Nem fakasztasz könnyet szóval szememből,
Látsz és elfogadsz mint Napot az égen,
én magam tudom, rosszabb vagyok ebből.
Hogy szeretnék én! Ezt nem is ...