Erőtlen suhogtatja fodros szoknyáját
riszálja hátsóját csukott szemű Bánat -
elfordítom fejem s nem megyek utánad
gyűlölöm hízelgésed bűn-toporgását.

Választok más irányt, amerre nem sétálsz
ott leszek hajnalban és éjjelben ismét -
verseket mondok, majd éneklek őszintét
szerenádot adok ellenednek, nézz rám!

Nézz rám! ...

Állok a tejútnak csillag-koszorúja alatt
szemedbe tekintve azon tűnödöm, mi maradt
meg tovább lelkemben belőled ezen a holdas
sárgaréz éjjelen, mi az, miből elmém olvas.

Szótagolva betűzöm gondolatod sorait
mint fergeteg, áramol sok zajtalan mozaik
rakosgatom és ragasztgatom mind a helyére
szótlanul hallgassál velem, szívemnek ...

Felderengett a fény az alagút végén
kinyílt ezer virág a remény-bimbóból -
finom illatuk ölelget az út-szélén,
ahol álltam eddig szavaktól haldoklón.

Ablakomon át a világ ismét rokon
testvér avagy barát, legyen bár idegen -
nem számít semmi, az eddigi sok pofon...
mily könnyeden lépek zavaros vizeken.

Szétnyílik előttem tán ...

Az ember igaz barátja

az, aki mindig megbocsátja

testi és lelki társának


bukásait, kudarcait,

eltúlzott dacoskodásait,

s eltűri diadalait.


...

Fájó szívem lassú halállal hal meg,

szerelmem, tanulgatom nem hevesen,

hogyan ne szeresselek nagyon. Ma egy

újabb reménnyel lettem én kevesebb,



amelyeket egyenként hullajtok el,

miként fa a leveleit. Elmentél,

de én nem hívlak vissza többé. Sosem

lehet már tiszta a megsárgult emlék...

(Halottak napjára - tisztelettel)

elhantoltál engem, amikor meghaltál
rámdobáltál zokogó, súlyos rögöket -
meztelen testemen vacogó köpönyeg
amit éber éjeken adtál vissza rám

örökül hagytad a virrasztó lelkedet
és érző szívednek minden dobbanását -
számra-száradt csókjaid szüntelen nászát
mitől búcsúzónk óta vádlón ...