Köszönöm, Istenem
az édesanyámat!
Amíg ő véd engem,
nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó
áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal
dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke
csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem
az édesanyámat!

Hiányzol nekem.
Hiányzik ajkad,
Tengerkék szemed.
Arany fürtjeid,
Más simítja már,
Bárcsak láthatnám,
Lelked mosolyát,
Még egyszer, utoljára...

Nem találkozhatunk többé. Pedig egyszer már
összefonódtunk ebben az országban
ahol sok minden tiltva van.
Íratlan törvények dzsungelében élünk!
Nagyon hiányzol,
mint gyereknek a nyalóka,
szőlőfürtnek a száj.
Jó volna ma éjszakájában összefonódni,
megtapasztalni benned az örökmozgást.

A vandaloknak ferde bölcsesége
Ismét divatba jő s csudáltatik;
Ezek, hogy a nagy Rómát dőlni látták,
Vesztének abban lelték fő okát:
Hogy ottan ími és olvasni szoktak;
S ez okra nézve ők a könyveket
Elégeték mint ördögségeket:
S hogy most kiforrta Párizs régi mérgét,
Mi szülte azt más, mint könyvek s tudósok?
Égetni kell hát ...

Ne véld, barátom, hogy nyugalmamat
A sandaságnak gáncsa megzavarja;
Ismérem én azt, s megmosolygni szoktam,
Mint csürhe gyermek kámpolásait,
Midőn legázolt bábjait boszulja.
Nem úgy tanultam Sokjrat iskoláját,
Hogy a köz-ember változó eszének
S itéletének rabja lenne Múzsám.
Gúnyolja bízvást mívemet s gyalázza,
Galád szidalma rám ...

Megtanítottál szeretni,
Látni, érezni.
És én most már csak Téged látlak,
Téged érezlek és
csak Téged szeretlek.
És nem tudom meddig, és nem is
akarom tudni,
Amíg szeretsz,
szeretlek!