Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
a halandók, amíg meg nem halnak.

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.
Fájása édes, hadd fájjon hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen.
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

Kertje csendes alkonyában,
Míg csapongva zúg a szél,
A Dalos bolyong magában,
S keble búsabb lángra kél.
Könny között tolul szemére
A benn küzdő gyötrelem;
Önts, ah, balzsamot sebére,
Boldogító Szerelem!

Minden lepke lél virágot,
Harmatot minden virág;
Én tekintem a világot,
Bús magány az s pusztaság.
Istenné, ...

Köszönöm, Istenem
az édesanyámat!
Amíg ő véd engem,
nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó
áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal
dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke
csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem
az édesanyámat!

Hiányzol nekem.
Hiányzik ajkad,
Tengerkék szemed.
Arany fürtjeid,
Más simítja már,
Bárcsak láthatnám,
Lelked mosolyát,
Még egyszer, utoljára...

Nem találkozhatunk többé. Pedig egyszer már
összefonódtunk ebben az országban
ahol sok minden tiltva van.
Íratlan törvények dzsungelében élünk!
Nagyon hiányzol,
mint gyereknek a nyalóka,
szőlőfürtnek a száj.
Jó volna ma éjszakájában összefonódni,
megtapasztalni benned az örökmozgást.