Szőlőtőkék mögül fehér virág látszik.
Az őszi Nap felé mutatja szirmait.
Csodálatos dália ami itt fehérlik.
Bár az idő már hűvös, a múlt nyarat idézi.

A Nap melege már elfogyóban.
Mézédes szőlőfürtök vannak a kosaramban.
Valaki csenget. Indulok azon nyomban.
A tél várakozik már a kertkapunkban.

Titkos, csendes táncot lejtő fényfoltok,
lépteim üres zaja a falakon: most
halott az ódon, hatalmas vár.
most nincs más, nem zavarja senki az öreg, szikár falak álmát,
most csend van, s a csendben
én
s Te énbennem.

Sötét, néma a ház,
mert kint zöldellnek a fák,
s oly' gyönyörűen türkiz a júniusi ég.
Én együtt élek az ...

Én a kozmosz gyermeke vagyok.
Nemzőm az éltető energia, a
Vörösen izzó, kápráztató napkorong,
Szülőanyám a vad, sötét éjek királya, temetők őre, a büszke fényű,
Százarcú hold.
E földi lét nekem csupán egy röpke pillanat.
Karmáim gyűjtőhelye,
Ahol a végtelen hátán vágtató zabolátlan lelkem mielőtt tovább
Repülne megáll, s ...

Kihagy a lélegzet,
halott szemek.
Ott mögöttem az úton

Reszkető lábam nyomát,
mint az elhulló vért
a porban hagyom.

Azért dideregtél fagyban, hóban
Elzárva magad mindentől-
Érezted, tudtad eljön a pillanat,
Amikor lelked hét tornya ledől.
És azért tűrted a forróságot, szomjat
Mert tudtad, eljön a nagy pillanat,
Mikor végre hűs patakok vízével
Locsolhatod lelked,szomjadat.
És végre eljött, itt van a pillanat-
Te nem találod sehol se önmagad.

Dohányos ember, aki
még egy utolsót szív, pedig már körmére égett.
Aztán a hamutartóba nyomja, mi elfogyott: az élet,
de keze máris a zsebben kotorász, keres,
egy fél csomagra lel, mint jól képzett zsebes,
lelke megnyugszik, máris arra vágyik:
de jó lesz amikor rágyújt, az első slukkra áhít.

Dohányos ember, aki
az életet, a halát ...