\'Mit látsz most?\' - kérdezted este.
Kezemben telefonnal, ültem az ágyon.
Körbenéztem, és azt mondtam:
\'Számítógépet, asztalt, függönyt...\'
Hallgattál. \'Én csak téged látlak\'- mondtad.
Megint körbenéztem, és az asztalnál
már te ültél, a számítógép képernyője téged vetített
s a függöny lett a szoknyád.
Azóta jobban látok.

Nekem még mindig fáj, az, amit mondtál
lehet, akaratlanul, de megbántottál
eljátszottad minden esélyed
engem elvesztettél, most már végleg.
Bár szerettük egymást, nem nehéz tovább lépni
a lelkembe gázoltál, ezt nem fogom felejteni
ha következőnek látlak erősnek kell lennem
s most elküldöm neked utolsó búcsúlevelem.

Az asztal szélén egy kis fény lángol
szép kicsi gyertya,
lobog a fátyol
s az ablakon süt be holdvilág
egy suttogó hang kérdezi:
“Kislány, mi bánt?”

Szeretnék válaszolni
mondani, hogy minden
de nem tudok megmozdulni
csorog a könnyem.
A hang meg csak hallgat,
többet nem szól...
elmegy tán örökre,
de emléke ...

A Hajnal Tündérek fénye tábortűzként lángoló,
élénken csillámló, bár múló, de mégis
igen nagy fényerővel a hajnalt bitorló,
bár leszedték, de mégis látható, csontodra vetülő

a kora reggel szürke fényű bőréből előugró,
az éji álom után szemedre szürke fényként ülő,
új nap igen szép reményét, csalfa ígéretét ...

Lássatok meg
itt vagyok
vörösen
és fehéren
illatoznak a holnapok.

Lássatok meg,
mert itt vagyok
arcomhoz tapadt tövisekkel
feledve önmaga gyászát
puha ágyban majd meghalok.

Lássatok meg
már itt vagyok
egy asszony, akit akar a vers
térdig koptatott utakon
kezében vándorbot
lila tájakat látott
fáradt ...

Jégcsapok néznek le az ereszről
csúsznak a hideg délutánba
megduplázza magát az idő
úgy ismétli az elmúlást.

Már a semmi is mindenné válik
reszket a fagyos rongy
kutyák fázásába borzong
a jéggel teli itató.

Befagyott ablakon jégvirág
szép, mert természetes
zúzmarás utcákon lépdelek
megfehéredek én is benne.