Az asztal szélén egy kis fény lángol
szép kicsi gyertya,
lobog a fátyol
s az ablakon süt be holdvilág
egy suttogó hang kérdezi:
“Kislány, mi bánt?”

Szeretnék válaszolni
mondani, hogy minden
de nem tudok megmozdulni
csorog a könnyem.
A hang meg csak hallgat,
többet nem szól...
elmegy tán örökre,
de emléke ...

A Hajnal Tündérek fénye tábortűzként lángoló,
élénken csillámló, bár múló, de mégis
igen nagy fényerővel a hajnalt bitorló,
bár leszedték, de mégis látható, csontodra vetülő

a kora reggel szürke fényű bőréből előugró,
az éji álom után szemedre szürke fényként ülő,
új nap igen szép reményét, csalfa ígéretét ...

Lássatok meg
itt vagyok
vörösen
és fehéren
illatoznak a holnapok.

Lássatok meg,
mert itt vagyok
arcomhoz tapadt tövisekkel
feledve önmaga gyászát
puha ágyban majd meghalok.

Lássatok meg
már itt vagyok
egy asszony, akit akar a vers
térdig koptatott utakon
kezében vándorbot
lila tájakat látott
fáradt ...

Jégcsapok néznek le az ereszről
csúsznak a hideg délutánba
megduplázza magát az idő
úgy ismétli az elmúlást.

Már a semmi is mindenné válik
reszket a fagyos rongy
kutyák fázásába borzong
a jéggel teli itató.

Befagyott ablakon jégvirág
szép, mert természetes
zúzmarás utcákon lépdelek
megfehéredek én is benne.

Majd ha havas széllel ébreszt a reggel
megfáznak ingükben a fák
a madársereg már nem fészkel
kihalt, üres lesz a világ.

Majd ha befagy a lelkek udvara
atombomba gurul a réten
mond mi lesz a földdel, emberrel
ha nem lesz többé menedéke.

Majd ha havas széllel temet egy hajnal
lefekszem egy nyárfa tövébe
elmondom, milyen ott az ...

Az ismert is lehet idegen,
egy vak pillanat hályogos szemében,
kipukkannak telhetetlenségünk gömbjei,
vérzenek a madárfészkek,
rabul ejtenek szörnyszenvedélyek,
arcunkra ráncul az idő,
meg nem valósult terveink
halott virágain
jajgatnak fájdalmaink,
mert elégnek a máglyán,
gyávaságunk hamuján.