Ha az élet csak egy mese volna,
Senki sem élne csak írva volna.
Se szív se társaság.
Csak néhány betű, és az elképzelt valóság.

Hisz ki is értene bennünket?
Én a mese elől menteném bőrömet.
Nekem nem kell más csak a való,
Nem kell, hogy felnőtt legyen a gyerekből.

Gyermek vagyok én is,
Mint akárki más.
S, hogy felnőjek, ...

Itt állok előttetek s mégsem vesz észre senki.
A hó fed el s mégis elillan mikor hozzáérek.
Az emléke szép volt: fehér és hideg, tiszta.
Magamba zárom és felidézem forró éjjelek unalmas percein.

De miért a sok érzelem?
S miért a kín a könny s a kitartás?
Hisz úgyis véget vet az egésznek az élet,
A remény foszlánya csak köd ...

Ahogy múlik az idő nap-nap után.
Eliramlik életem a jövő magányán.
Felfal a nappal, aludni hív az éj.
Csak állok s nem étező helyed nézem bután.

Hisz aludni térek én,
Révednék ezernyi színes álom rejtekén.
De nincs kivel álmodni itt, helye üresen áll,
S az ürességtől álmaim tengere oly sivár.

Nem alszom hanem csak rettegek ...

Mindegy, hogy ki vagy, lehetsz ember a tömegből,
Vagy akár huszár ki lóval kiugrik a seregből.
S meglátod mi lesz majd abból a gyerekből.
Kit csak törekvése vezérelt s nem táplálkozik dühéből.

A szüleim engem példát mutatva neveltek.
S volt, hogy a suliban jó párszor megvertek.
Én sírva rohantam anyához s ő csak nézett apura.
Tűrd el ...

Márt csak a háta látszik a távoli homályban,
Némán süpped ő el a hatalmas tájban.
S ki ez az ember ki így él? S nem tudsz róla semmit!
Őaz ki kirekesztve élt mert megölte saját vérét.

Ahogy a holdat a nap öli meg minden reggel,
S mindent az izzó vérvörös égbolton rejt el.
Káin is megölte Ábelt puszta két kezével.
Nem számolt ő ...

A világ megcsalt a volt szerelmem elhagyott
E sorok is ittasan íródnak a papírra.
S lelkem mi gyötrődve ezeket a felszínre hozza.
Arcom egy idegen fátyol borítja.

Ez őszintén szól mindenkihez ki olvassa,
Mert legbelső érzelmeim vetettem a szűz papírra.
S ki az ,ki pártol e messzire tőlem?
A párnámba a jövőt ezerszer bele ...