Sírni akarok...
Miért van, hogy sírni akarok, de nem tudok?!
Kacagtok rajtam, megkövesedett angyalok?!
Az olvadó hó temeti be a szívemet,
fagyasztva minden érzelmemet.
Fázni akarok, érezni, hogy élek
Hogy tüzes vassal hál bennem a lélek.
Segíts sírni, mert belehaltam rég,
Fájó a tükörkép.
Ki vagy te, ki kérdőn nézel vissza ...

Magányos ágaid
zöld ruhával fedtem,
te játékos szellő,
és én madár lettem.

Azúrkék tengered
kis sellője voltam,
háborgó vizedben,
habként fodrozódtam.

Most ezüstre festjük
a végtelen felleget,
s szüntelen ragyogunk
a bűbájos ég felett.

Te csillaggá változtál,
s én fénysugarad lettem,
hisz ...

Olyan, mint te... nincs az emlékemben...
Olyan, mint te... nem bújik meg szívemben...
Olyan, mint te... érzem, már soha nem lesz...
Olyan, mint te... csak a Tejúton, a fényben evez...

Olyan érzés, amit éreztem, már nem bújik elő...
Olyan érzés, amit szívemből akaratlan csaltál elő...
Olyan érzés, amit apránként ültettél el ...

Külsejét szemlélte, egy kis tini cápa.
(Eme magatartás pubertás-kor átka.)
Nézte fogazatát, teste ívét, szemét.
Sehogy sem találta gusztának küllemét.

„Iszony ez uszony” imígy tépelődött.
„Pedig sorolhatnék számos szebb elődöt.
Komiszul megtréfált gén és kromoszóma,
csinosabb fejforma ildomosabb volna.

Pár évet még ...

engedd meg hogy lerúgjam a plédet
s te legyél az aki visszatakar
tudod úgy hiányzik gyöngeséged
mint nyári mezőnek friss zivatar
és úgy reszket a csókért e homlok
mint kenyérért és borért a koldus
látod miattad szépeket mondok
s miattad klisé az epilógus
de akkor is kell a forró ajkad
nekem akkor is és csak azért is
ráncosodjon ...

Lennék bíborhajnal, mely arcod beragyogja.
Lennék rab madárként, galamb lelked foglya.
Lennék kacér szellő, mely felborzolja vágyad.
Lennék tested átölelő, pihe-puha ágyad