A fiatalság az én kincsem,
nekem talán másom sincsen.

Az álmok könnyező szellemként
tépik szét harmatos szívemet,
Európa felett bolyhos felhőként...
Hisz ki ne érzett volna már ilyet?

London utcáin sétálva, csak ÉN!
Magammal úgy hogy minden enyém, magamért,
Parancsszó és hatalom nélkül,
szabadon, vadul vágtató szívvel ...

Leápolatlan feszeng
ágrólszakadt
bókón
a csókom.
Azt a rózsát épphogy csak
karcsú ágként hordom.

Hogy te vagy a mindenem,
Hogy te vagy, akit mindig szerettem,
Hogy te vagy, akit örökké fogok,
Szeretni, ha egyszer a kezemet fogod.

Szeretni foglak én szélben s esőben,
Szeretni foglak, ha ketten ballagunk a sötétben,
Szeretni foglak mikor eltévedünk,
És szeretni foglak mikor ketten elmélkedünk...

De mit is próbálkozok én ...

Panaszolni emelném a fejem,
Oldani akarok helyzetemen.
Eleget tenni egy gondolatnak,
Tenni valamit saját magamnak.

Dolgokat, amiket ki nem mondok,
Dolgok, amiket látni akarok:
A valóságnak ijesztő arcát,
Az értelemnek növekvő fáját.

Kicsiny patakok éltető vizét,
Világnak utolsó reménységét.
Igazságnak végtelen ...

Színek nélküli zöld dombok,
Illat nélküli liliomok,
Azon néma méh kaptárok,
S a meg nem álmodott álmok.

Zöldellő erdők, zord kősziklák,
Kies patakok, virágzó rétek,
Megfoghatatlan szenvedély
És őrület, mind bennem éltek!

Érzem szabadulni, akartok,
De nem tudom, nem találom,
Lelkem lezárt zárjának kulcsát ...

Vagyok olyan bátor...


Szürke életem akkor telt meg színnel
s izgalommal, amikor megéreztem,
vagyok olyan bátor ahhoz, hogy végre
elképzeljem, milyen is másnak, egészen

másnak lennem, ezáltal én megleltem
legfőbb erőforrásom. Bátorságom
nem félelemnélküliséget jelent,
azt teszem, amit kell, sőt hátországom

is ...