Nyugatról tornyosuló szürke égnek
nincsen fodra, se széle,
őszi ködbe borítja a földet,
a toronyóra hangja is berekedt,
mintha varjúkárogás lenne.
Kertemben a pucér meggyfa
egyetlen levele szemérem ajkát takargatja,
kárörvendő röhögés üti meg fülemet,
nevetve büszkélkedik az ősz:
úgyis az enyém leszel.

Csodálom ablakom
türelmét,
nem törli le
patakzó könnyét,
elhomályosul a
szürkeség,
gerle vagy varjú,
nem számít
mi száll most
felette, körötte...
tágra nyílt könnyes
szeme
kitágult pupillákkal
keres, kutat,
de
az ősz avarral betakarta
a napfényhez vezető
utat.

Vágyódom a szépre, mely elkábít,
S a szerelemre, mely meghódít?
Kérdések hada mikre gondolok,
E kérdésekre választ nem kapok.

Kevés az idő, elszáll az élet,
Úgy fáj, hogy nem lehetek véled.
Temetésed napján a sírodnál,
Család, barátok állnak fejfádnál.

Az élet e földön már mit sem ér,
Ha nincs egy hű barát, ...

A lebukó Nap tányérja
aranyát szórja a tóra,
míg át nem éri egészen
egy Aranyhídnak képében!

Halász István
Balatonfenyves, 1998. június 06.

Kiváló szobrász a természet,
a hegyből halra vadászó
lesállásban álló jegesmedvét farag,
előtte nem úsznak jéghegyek,
egy helyben állnak szúrós fehéren,
lankáson csillan a félénk napsugár,
halkan, szerényen bújik át az ég fátylán,
közelebbről nézve, hó bundában,
fatönk emberek pihennek, alszanak,
mások csókba fulladva ...

Carpe diem 1.


Az operaházban gyülekeznek,
hírességek pompás estélyiket
viselnek. Kicsit sem hüledeznek,
igazi rongyrázás lesz: még ilyet!

...