Hangosan csörömpölő ágy-rohanás
áradatban hömpölygő nem-lét,
gomolyogva lemerül a volt- lét.
Az idő lélegzik titokzatosan,
csak fehér takaró, nincs űzött vad,
tompul a fény, árny lesz belőle csupán,
egy új csillagfény csillámló talány.
Ott, ahova nem jut el az értelem,
ahol a lélek szabad szárnyra kel,
fakuló árny-ország ...

a templom óra mutatójába
belebotlott az utolsó Holdsugár,
fényáradatban úszott az egész világ,
fény övezte a keresztet.
Fehér arany a templom
keresztjén!
Ha én most ott fenn
lehetnék,
az egész falu hogyan
nézne rám?
Azt hinnék,
egy elhervadt vadvirág,
odasodródott a szél hátán.

Miben rejlik a tavasz varázsa?
Szebb mosolya virágaimnak?
Madárének, madárfütty, csivitelés
vidámabban nekem zenél?
Mi az ami lélekben felemel?
Eddig sok tavaszt megértem,
még többször észre sem vettem,
csak úgy ment közben örültem,
egyedül a meggyfám bódította szívem...
Amit nagyon szeretnék,
megérni még sok ...

Körtáncot járnak
a hó-lepkék,
estére lehozzák
a csillagok fényét,
csillagok fénye
mutatja utam,
ha velem jössz
tél helyett
a hólepkék
varázslata
betakar.

Szakadt gyöngyfüzér,
szétgurult ékkövek,
számadást kér
az üresen lengő
madzag,
mintha
ő lenne a végzetem.
Időt kergetve
átvágtatok
gondolatmenetemen...
Itt főzött anyám,
amott az öcsém szaladt,
így éltünk hármasban
szegény-boldogan,
majd
üresen lengő
madzagom
egy keresztre
felakadt.

Fehér ágyamra
rácsodálkozott a téli alkony,
gondolatom
összevissza botorkálva
barangol,
magasan függő infúzió
cseppekben csöpög...
Nem adom az életem,
benne a szépet keresem,
hiába forog a szoba,
lábaim sem visznek sehova,
csak azért is a tavasz és a nyár
kézen fogva
tűzként törjön föl
a magasba szobámon ...