Őhozzá szólok én, lelkem mélyéből,
Könnyes szemem, hervadt testem,
Jelzi létem fájdalmait,
És mint eltévelyedett vándor,
Keresem a kiutat szívem gyötrelmeiből,
Szenvedés, mely úgy érzem, sosem ér véget

Szólok én a szerelemhez,
Mondd; miért vagy oly távol Tőlem?
Nem keresel, nem kopogtatsz,
De szólj Hozzám, mikor jön el Ő?
Kiálts ha Ő az, kiálts ha van remény,
Egy új esély, mely soha vissza nem tér...

Vitustáncot jár a szép lelkem,
Eszem megáll mindent feledek,
Mert öröm érte, óh, a lelkem...
Az ész megállt, nézek… ébredek!

Ébredéskor, ha kiderül, az nem egy örömforrás,
Hanem az életben ez a körforgás, veszélyforrás...
A nap is csak szembesüt, így más nem maradt... hunyorgás.

Vecsés, 2014. április 26. – Kustra Ferenc

Európai stílusú haikuban

Falevél hullik,
Elfáradt nyári világ.
Öregedő nyár.
*
Évszakok váltják
Egymást, szépen, sorrendben.
Mind elvonulnak.
*
Csodálni való,
Varázslatos természet.
Én természetem?
*
Édes-keserű
A múltba visszamenni.
Gondolat szárnyán…
*
Hatvanhét év sok!
Innen kell visszanézni.
Homokóra ...

Jövő nélkül nincsen élet, embernek nincs reménye,
Szilveszterkor ember kérdezi: a jövő enyém-e?
Mint egy szárnyaló, szabad madár, repül életünk tova…
Így aztán vele növekszik rég múltunk, éveink sora.

Újévkor az új álmok tüzei fellobbannak,
Lélektüzeink, mint az új álmok, felrobbannak.
Óh, Te hóesés és udvari nagy fenyő,
Ti maradtok, ...

Eljött! Ma vége az évnek,
Ma vége az évszázadnak,
Ma vége az évezrednek,
Most vége, mi volt mindannak.

Sorsom, itt vagyok és dolgozok,
Ez mit el nem kerülhetek,
Az, hogy én most mit akarok?
Ezek a sorosok, életek…

Vecsés, 1999. december 31. – Kustra Ferenc