Szorítsd mint a méla borjszáj
a szorgalmas szegényeket.
Rágd a szívükbe, nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.

Aki szeret, annak varrd fel kabátja gombját,
Mert meglehet, hogy felvarrja más;
Aki szeret, annak hallgasd meg baját-gondját,
Mert könnyen meglehet, hogy meghallgatja más;
Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba, mert
Könnyen meglehet, hogy rámosolyog más;
Aki szeret, szeresd! Öleld meg naponta, mert
Könnyen meglehet, hogy megöleli más,
És akkor ...

Ha kiterítenek majd,
jöjj házamba, te legszebb,
és állj meg sóvárgástól
elsárgult testem mellett,
és suttogd édes hangon:
Ez itt fekszik most holtan,
én boldog vagyok s ifjú,
habár őt meggyilkoltam.

Mert egyszer mindenki meghal, lelke a semmibe vész,
De gondol arra a szép időre,
Amikor átölelte, és vezette egy szerelmes kéz.

Így maradjunk egyként szállva,
Fütyülve most a Világra!
Mert a csókod Csillagkincsem
A Mindenségbe repít engem
A sötétben fénnyé válunk,
S a Végtelenig meg sem állunk!

Hogy együtt vagyunk, az oly jó,
Mert szerelmünk egy nyugalmas menedék
Szívünk dalolgat a napsugarakkal,
Csókjainkon át.