Felmagasodnak mind az árnyak.
Fatörzsek füstként szállnak, szállnak.

Ráköt a pók múlt-fényt a csendre:
csepp csengőin csak lengje, lengje…

Hegytúl-felhőn mesés királylak.
Vöröslenek a rókanyájak.

Utat vesztett folyosó, ösvény
fut a sötét súlyos keresztjén.

Mind szemet huny, aki még ...

Tudod, a költő titkokat szeretne, -
de csak a szívnek kedves titkokat,
olyat például: létezik a tündér,
s estének csendet, s csillagokat ad.
Olyat: nagy fákban mégis ott a lélek,
csak megkövülten, s eljöhet idő,
mikor Anyag rejtőzködő varázsa
észrevétlen megközelíthető,
s ha magas fű suhog, s bogár ...

Sokan vágynak szépség-hit ékszerekre,
melyeken Remény címere ragyog.
Ám jeleket küld lenézőn az égbolt:
az istenek sem halhatatlanok.

Feltámadás? A Húsvét csendje mélyén
érzem: mindig csalódik, aki vár -
Jóra. Istene börtön-sziklasírban
halott rabszolga, - bármily Nagy Király!

Feltámadás? ...

Húsvét felé megy a táj. A magasban
siető kék, a felhő elmarad,
majd újra indul, hirtelen harangszó
kileng, lehull, mint annyi szívhez hajló,
halandó pillanat.

A tisztaság fáj, mivel télből jöttek
szeme homályhoz, sötéthez szokott,
s most barna, zöld rügyek mind fényben élnek,
s a vizek ajkán színezüst ígéret,
mely eddig ...

Egy fiatal megy a távolban, ahogy
valamikor, tavasszal, én is mentem
a réten át, a fák felé, ahol
barna, s fekete várt türelmes csendben.

Zöld színét még csak álmodja az erdő
a rügyekben. Feszül levéllét vágya,
s kék és fehér az ég kutak vizéből
lenéz a táj kíváncsi bánatára.

Mi is marad ...

Virágzó fák színpompája
tobzódik a tavasz fényében.
A kikelet tarka fénycsokra
tükröződik a Völgyünkben.

Betölti az egész Völgyet.
A környéket is rabul ejti.
Létével feltölt minden lelket.
Aki ezt látja, nem felejti.

Fáklombjai hajlanak egy patak fölé.
Annak vizét féltőn óvják, takargatják.
Tavaszi pompa csillog a csermely ...