Kertek. Hangok. A dőlő ég alatt
virágláng néz felém, majd átszalad
túloldalra. Szökkenő levelek.
Jegenye sóhajt: menne, s nem lehet.

Szobrocska gyík mozdulatlan szeme
kis csend-tükör. Időt elrejtene,
de múlt fényekből felépül a híd,
s viráglángot volt kertből visszahív.

Utcák, virágok, a platánfa-sor..
A Végtelen elveszett ...

A föld az, amin járni tanulsz, ha meglátod a világot
A föld az, ami neked terem életet és virágot
A föld az, amely felnöveszt és ad enni
A föld az, ahonnan a szíved nem hagy elmenni

A föld az, amiért a hazafi él, küzdelmesen megharcol
A föld az, amit a hódítója kizsigerel, megsarcol
A föld az, amit a kufár és a szolgalelkű veszni hagy
A föld az, ...

A katona, az álmok katonája,
onnan jött, ahol vörös volt az ég
vértől, vágytól, tűzvésztől, szabadságtól,
pokol és menny gyújtott vörös zenét.

A katona ment, lengő árnyfalak közt.
Fent hold gurult: lángfehér félelem,
de bátorságát Álomisten adta:
kegyetlen Szép, szívközel-Végtelen.

A katona ment, majd leült egy kőre.
A ...

Szentképekről ideszöktek a felhők,
s az ablakban fehér romantikájuk.
Itt csillogtatják ájtatos ezüstjük,
majd fenyegető szürke jön utánuk.
A Duna lent, lomha, felszíne, s mélye,
mint annyiszor, mindenbe belenyugvó.
Látszat csupán megfontolt bölcsessége,
s közönnyel hull rá megtévedt harangszó.
A Nagy Bábjáték mindenütt hasonló,
s most ...

Néztem, mint int a
hinta-palinta
versemnek át,

s fű ült a szélre,
táltosán kérte
volt nyár-magát.

Lengett a kék táj,
ingott a légvár,
miként előbb,

zászlót kibontott,
s hozták a gondot
a kérkedők!

Varázs viháncolt,
de szívre rászólt
kérdés, komoly:

- A vágyott ország,
mely nem bolondság,
hol ...

Mesét írnék, fülelek: a szívemben
milyen mese sír? Felzokog a Nincsen.
Kifosztott tájon kár kiált át káron,
de telt zsebűből nem kél szánom-bánom.
Keresztpogányság, megtévedt magyarság!
Igaz mesében mindig lélek, nagyság.
Igaz mese, ha kell, dicsér és vádol, -
nem hallgat fényről, - és nem hallgat árnyról,
önhaszon-lovagrendet mélyen ...