Néztem, mint int a
hinta-palinta
versemnek át,

s fű ült a szélre,
táltosán kérte
volt nyár-magát.

Lengett a kék táj,
ingott a légvár,
miként előbb,

zászlót kibontott,
s hozták a gondot
a kérkedők!

Varázs viháncolt,
de szívre rászólt
kérdés, komoly:

- A vágyott ország,
mely nem bolondság,
hol is honol?

Nem válaszoltam.
Bokron pirosan
szín, sejtető,

a szívnek jelzett, -
ó, elfelejtett
szépség-idő!

Gurult a könnycsepp
arcán a csöndnek,
s a felkavart

szenny-avart szórta
vad kezű móka:
megannyi bajt.

Igen, ez ősz már,
légbe leng bősz vár,
karmol a kár.

Bokron pirosan
szín, szívre lobban,
s hiába vár.

Utam bezárom.
Csigaház-álom
elém gurul,

mint arcról könnycsepp,
csillaga csöndnek,
hazám: az új.

Nem látod: tél lesz?
Vaksötét évek,
mily feketék!

Szemekbe szórja
gúnnyal telt móka
a szennyesét.