A korai fény szól a népnek;
Valakik itt-ott reggel betépnek

Munka előtt, hogy kibírják;
De rájönnek, akkor kirúgják

Reggel ötkor süt már;
Tudom, hogy a nyár engem vár

Ezzel küld földi jelet;
Az már kékül egek felett

Már mondja, itt ...

Most szó nélkül ölteném,
holtnak arcát enyémre.
Poharam méreggel tölteném,
s koccintanék e szenvedésre.

Ugranék Dunába,
hogy pakoljanak zsákba,
nincs nekem erőm,
erre az életnek nevezett marhaságra.

Ez így nem élet,
nem látni téged,
hogy bontod ki szárnyaid.
Most hogy őrzöm ...

Beleszívok a tavasz illatába,
Kitágul tüdőm a testem a Nap világítja.
Gondolnom nem kell hisz agyam tudja,
Testem cselekszik, mit kell már zsigerből.

Érzem azt a bizsergést mi egyszer megölt,
Emel az érzés, hazudnom nem kell magamnak,
Már tudom, hogy hol lesz vége utamnak,
Még rá sem léptem puha fövenyére,
Lábam kitaposta s lerogyok ...

Engem az éjszaka szült,
A csillagok közt járok.
Tökéletes nyugalomban a reggelre várok,
Hogy miért? Mert akkor gyönyörűséget látok.

A Nap véresen oszlatja szét az éjt,
Mint víz a száraz földet ha sebes a zápor.
De én még látom ki az ki ott áll az ég alatt,
Alkonyat leánya haját kibontva ...

Márt csak a háta látszik a távoli homályban,
Némán süpped ő el a hatalmas tájban.
S ki ez az ember ki így él? S nem tudsz róla semmit!
Őaz ki kirekesztve élt mert megölte saját vérét.

Ahogy a holdat a nap öli meg minden reggel,
S mindent az izzó vérvörös égbolton rejt el.
Káin is megölte Ábelt puszta ...

Egyszer volt egy mumus,
Akit szeretett a humusz.
Egyik reggel Humuszmumus,
Nem talált otthon humuszt.
Elment tehát Humuszmumus,
Hogy találjon egy kis humuszt.

Ahogy elhaladt messze a kertnél,
Több humuszt talált a kelleténél.
Gondolta hát Humuszmumus,
Eszik Ő egy kis humuszt.
Ahogy evett ...