Mindig érzem

pezsgős ajkad illatát,

ahogy mámoros

mozdulattal

ajkad ajkamhoz

csendfátyolt terít

s e szárnyatlan pillanat

szomjas szavakat hagy...

A holdvilág meglepetésszerűen
hull a sötét ajtóra, bekukucskál
a szűk repedéseken, én felülve
nézem kedvesem arcát. E uzus tán

gyermeki, mit nem bánok, ám imádom,
ahogy ez a szép orca a hasadó
csillagokra tárul, imádom, ahogy
rásimul a gyönyör fénye, altatón.

Ilyen meghitt pillanatokban ...

Ember-bútorok. Bútor-emberek.
Árny-ujjhegyekről fénycsend elremeg.
Anyag-lélek és bús lélekanyag.
Egyesül sok siető pillanat, -

s mily gyorsan! de olykor, álomhibán
átcseng fehér szenvedély-porcelán,
majd huhogás hull süllyedt fák felett,
s megrázkódik rokkant ablakkeret.

Karosszékben, mikor senki sem ...

A tücsökhang felhőkbe költözött,
onnan szól most. Ezüstlő fű között
különös ékszer: szíve, láza van
- gyík teste szór szikrákat hangtalan.

A táj leül mellém és hirtelen
sóhaj borzolta kis szigeteken
mi kóborló szín egyszercsak kiköt
és szól az égi és földi tücsök,

és nyarakon és új s új őszön át
csalogat ...

Az évek során kolleganőm kedélymérője sose volt „görbe”
Mindig kiegyensúlyozott, egyenes vonalú volt,
Mások cselekvésére, pillanatnyi szeszélye, hullámokat sose sodort.
Amióta ismerem, munkája együttműködésre épül,
Munkahelyi jellemem, nem miatta törpül.
A szópárbajig egyszer sem emelte fel ...

Egy kis arany szelencét
ez a nyár kinyitott.
Véltem: valamit ad, de -
csak meglopott.

Ezek ilyen nyarak már, -
és őszök, és telek..
S a tavasz-virághintók?
Könnycseppesek.

A népnek mondott? Járja
nagy ökörlét körét.
Hit szépben, becsületben
csöndben elég.

E nép Petőfi Népe?
Hát az volt, valaha,
de most már rab, ...