Testemre pokoli fáradtság ül,
szemem leragad álomba merül.
Néhány perccel később már ébredek,
hosszú ideig riadtan reszketek.

Izzadságban fürdő megfáradt testem,
nyugalmát ismét hiába kerestem.
Valami történt, valami elborzaszt,
éberen sem találok vigaszt.

Egy nyughatatlan gondolat elmémre ...

Gondolataimban csak az enyém vagy,
Nem is lehetsz másé,
Fergeteges álmot sző az agy,
Lelkem fizet így a vágyért.

Néha úgy érzem, hogy álmodom,
és csak az időm áldozom,
egy buta kiégett gondolat,
talán csupán ez maradt.

És akkor hozzám bújsz,
kis kezeddel felém nyúlsz,
arcom végigsimítod lassan,
nincs időm, hogy búcsúzhassam.

Már mész is és integetsz,
szemem behunyom még nevetsz,
álmodnék? ...

Élt egyszer egy ember...

Kinek lelke háborgott, mint a viharos tenger,
kit semmi sem érdekel, kinek semmi sem kell,
így élni már nem bír, ám halni nem mer,
ő volt az az ember, ki szólni soha nem mer.

Ki lelkébe zárja örökre bánatát,
és nem ossza meg másokkal gondolatát,
soha nem mondja el őszinte ...

Mikor belenézel a másik csillogó szemébe,
nem is veszed, dehogy veszed észre.
Azt hiszed, hogy vidám vagy épp mosolyog,
attól gondolatai tiszták és szabadok.

Azt hiszed attól, hogy csillog a szeme,
semmi rossz csak jó történik vele.
Te is szeretnél vidám és boldog lenni még,
elfog egy bűnös ...

Úgy tűnt mindig csak csalódok az emberekben,
beléjük vetett hitem szinte már elvesztettem.
Senki nem volt ki kedvelt, ki szerettem,
társaságukat szinte már nem is kerestem.

Ám jöttél te és mindent megváltoztattál,
annyi jóságot és kedvességet adtál.
Köszönöm a legfontosabbat, mit adhattál nekem,
barátságot, mely mindig itt marad ...