Még mély hó települ a téli földre,
Erdőn, mely csak a zöld levélre büszke,
Szürke súly a ködös fagy zúzmarája,
S el kell hagyni a szép Körös vidékét
És sietni Dunánk felé, urunkhoz.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

Nem tart vissza folyó, s az ingovány sem,
Mert fagy fogja hideg vizét keményen.
Hol nemrég evezett a föld ...

Úgy nézel rám, mintha
szemedbe sütne a Nap,
engem találsz szépnek,
vagy a szememben önmagad?

Úgy érint a kezed,
óvatlan és téveteg,
mintha a bőrömön
parázs égetné meg,

Pedig szerelmedet
üzeni tekinteted,
s illatod súlya, ahogy
lehajtod a fejed,

Pedig felém jelzed
néma félelmedet,
hogy elválunk, s ...

Nézem az ismerős tájat,
most minden idegen.
Hangorkánként zakatol ez az egy szó a fülemben: -ELMEGYEK!
Lelkem üresen kong, valami véget ért,
valami elveszett.
Hiába harcolok, könnyeim földre hullnak,
égbe tekintő szemeim elborulnak.
Álmaim már rég szétfoszlottak,
reményeim is elhagytak,
nincs már semmi, ami éltet.
Koldus lettem,az ...

A múltba visszatekintek, s valami fáj,
keresek valakit, aki nincs velem már.
Nélküle más az életem,ez sokszor fáj,
elment, itt hagyott, de valahol vár.

Titkokat őrzök, csendben emlékezem,
tudom milyen volt ha fogta a kezem.
Éreztük egymás szívének dobogását,
nem akartuk soha ennek elmúlását.

Csend borult az egykor vidám ...

Vártalak...de nem jöttél.
Elmentél oly hirtelen, mint a hajnali szél.
Csak a gyász, a bánat ami itt maradt;
S fájó szívvel tudjuk: téged már nem köszönt a pirkadat.
Néma vagy...miért nem szólsz már?
Tán várod, hogy minket is elvigyen a bánat?

Fáj a seb, mit feltéptél újra.
Fáj a szív, mi megszakad újra.
Könny, mi újra melegen ...

Nekem még mindig fáj, az, amit mondtál
lehet, akaratlanul, de megbántottál
eljátszottad minden esélyed
engem elvesztettél, most már végleg.
Bár szerettük egymást, nem nehéz tovább lépni
a lelkembe gázoltál, ezt nem fogom felejteni
ha következőnek látlak erősnek kell lennem
s most elküldöm neked utolsó búcsúlevelem.