Gondolkoznál de fejed már fáj,
gondolataid rabjává válj,
mint én érzelmek gyilkosává,
mit saját szavaim zúztak porrá.

Csendes szombat hajnal megállt a világ,
a szürke köd kóborol csak az utcán.
Réten se nyílik több virág,
méhek se másznak szirmán.
Fagyott reggel bús, komor a táj,
ezt látni már csak nekem, nekem fáj.

Lángoló eső hullik a fagyott földre,
lángoló eső a jeget elsöpörte.
Életet hozott a halott világba,
meghallgatott hazug imája,
bosszúja lesz utolsó csapás a világra,
s már mindegy lesz ki miért imádta.

Elmúlt az éj',láttam az új nap sugarát,
eltörli a sötét esték rideg uralmát.
Elmúlt a tél,felolvasztotta a nyár,
olvadt jég langyos patakjától éled fel a világ.
Újra éled a természet,zöldellnek a fák,
s velük együtt ébred,dalol sok száz madár.

Egy madárka repül előre az esős vihar peremén,
próbál kijutni kecses szárnyaival legelébb.
De mennél gyorsabb a madárnak feszes szárnya,
annál jobban veszik bele a ködös, zord viharba.

Hajdan madár voltam, ki napsütésben szállott énekelve,
Szárnyaim már nem hasítják a levegőt a nagy messzeségbe.
Utam gyámoltalan, melyen a sárban csúszok ...

Hajnali álmosság ül a tekintetén.
Álmosan szédeleg az álmok éji tengerén.
De kávéját kiissza és a tárt ablakban
a hajnalt köszöntő madarak dalát hallgatva

néz bele a felkelő napba.
Reggelizik. Ruháit magára kapva
nyugodtan, lassan elindul sok dolgára.
Úgy néz ki, hogy ma is sok lesz a feladata.