Az utolsó szavam
Lehull az utolsó reményszilánk az égről.
Nincs több remény már. Búcsúm a
széllel tovaszáll. Búcsúzom én is
tőletek, bánatosan. Ideje mennem,
mielőtt elnyel az üres, néma határ.
Így hát viszlát: Föld, ó, viszlát, élet!
Viszlát, ti felséges lények!
Viszlát, Föld, ó, viszlát, élet,
ti gyönyörű emlékek.
Viszlát, Föld, ó, viszlát, élet,
Isten veled, te felséges ország!
Ami elmúlt, az gyönyörű volt.
Egy életen át megjegyeztem, ne félj, hazám!
Amiket kaptam tőled, hazám, örökké
velem marad, sőt, velünk marad
a történetünkben. Egyszer csak
úgyis találkozunk majd a túlvilágban.
Vigyétek hírül, ti felséges lények,
hogy nem felejtem a tetteiteket!
Hiába leszünk távol egymástól, állataim,
én veletek vagyok.
Ha nem látsz, nem hallasz, én akkor is ott vagyok.
A szívetekbe költöztem, onnan el se megyek.
Mikor azt hiszed, hogy egyedül vagy,
s hűvös szél belekap a szőrödbe,
tudd, hogy az én vagyok!
Én simogatlak lágyan...
én kapok bele a bundádba...
én szeretlek mindig...
és veled maradok az utolsó percig.
Kinézel az ablakon, alig vennéd észre, hogy
telnek a napok, múlnak az évek. Az idő rohan
eszetlenül. Te nem tudsz róla. Te a gyász
időburkába kerültél, mint megannyi lény.
Nem is vetted észre, hogy a világ továbblép nélküled.
De azért hagyj nyomot, hátha észreveszed őket.
Az idő múlását a szél, a nap, a fák suttogják.
Lépj túl rajtam, és éld az életed!
Nemcsak magadon könnyítesz, hanem
nekem is, kit úgy szeretsz.
Ha nem látsz, nem hallasz, én akkor is ott voltam,
elhiheted, hogy ott is maradok.
Így hát viszlát: Föld, ó, viszlát, élet!
Viszlát, ti, hű állatok!
Viszlát, Föld, ó, viszlát, élet,
ti, lények!
Viszlát, Föld, ó, viszlát, élet,
ég veled, te felséges Magyarország!
Nincs több remény már. Búcsúm a
széllel tovaszáll. Búcsúzom én is
tőletek, bánatosan. Ideje mennem,
mielőtt elnyel az üres, néma határ.
Így hát viszlát: Föld, ó, viszlát, élet!
Viszlát, ti felséges lények!
Viszlát, Föld, ó, viszlát, élet,
ti gyönyörű emlékek.
Viszlát, Föld, ó, viszlát, élet,
Isten veled, te felséges ország!
Ami elmúlt, az gyönyörű volt.
Egy életen át megjegyeztem, ne félj, hazám!
Amiket kaptam tőled, hazám, örökké
velem marad, sőt, velünk marad
a történetünkben. Egyszer csak
úgyis találkozunk majd a túlvilágban.
Vigyétek hírül, ti felséges lények,
hogy nem felejtem a tetteiteket!
Hiába leszünk távol egymástól, állataim,
én veletek vagyok.
Ha nem látsz, nem hallasz, én akkor is ott vagyok.
A szívetekbe költöztem, onnan el se megyek.
Mikor azt hiszed, hogy egyedül vagy,
s hűvös szél belekap a szőrödbe,
tudd, hogy az én vagyok!
Én simogatlak lágyan...
én kapok bele a bundádba...
én szeretlek mindig...
és veled maradok az utolsó percig.
Kinézel az ablakon, alig vennéd észre, hogy
telnek a napok, múlnak az évek. Az idő rohan
eszetlenül. Te nem tudsz róla. Te a gyász
időburkába kerültél, mint megannyi lény.
Nem is vetted észre, hogy a világ továbblép nélküled.
De azért hagyj nyomot, hátha észreveszed őket.
Az idő múlását a szél, a nap, a fák suttogják.
Lépj túl rajtam, és éld az életed!
Nemcsak magadon könnyítesz, hanem
nekem is, kit úgy szeretsz.
Ha nem látsz, nem hallasz, én akkor is ott voltam,
elhiheted, hogy ott is maradok.
Így hát viszlát: Föld, ó, viszlát, élet!
Viszlát, ti, hű állatok!
Viszlát, Föld, ó, viszlát, élet,
ti, lények!
Viszlát, Föld, ó, viszlát, élet,
ég veled, te felséges Magyarország!
405 Lucy Howard-Lion
2025. december 31. 19:11
„Lucy Howard-Lion vagyok, s azért írok, mert hiszek abban, hogy a szavaknak ereje van meggyógyítani a szívet. Számomra az írás nem csupán önkifejezés, hanem egy híd, amelyen keresztül hangot adhatok a hazaszeretetnek, a természet tiszteletének és annak a mély kötődésnek, amely az állatokhoz fűz minket. Nem híres költőként, hanem érző emberként szólok az olvasóhoz: olyan valakiként, aki ismeri a gyász súlyát, de tudja azt is, hogy a szeretet sosem hagy el igazán minket.
Írásaimat a személyes megélések inspirálják; célom, hogy kifejezzem azt, amit a hétköznapi nyelvben oly nehéz: a búcsút, amely nem végleges, és a jelenlétet, amely a természet minden szelében ott rejtőzik. Versem, az Az utolsó szavam, egy lélek vallomása a szülőföldhöz és a legkedvesebb társakhoz. Ebben a fájdalmas elszakadást a természet örök körforgásával oldom fel, vigaszt kínálva azoknak, akik itt maradtak. Szeretnék egy kis fényt és békét adni mindenkinek, aki a néma csendben keresi a választ, és megmutatni, hogy a szeretet halhatatlan – szélként simogatva marad velünk minden percben.”
Írásaimat a személyes megélések inspirálják; célom, hogy kifejezzem azt, amit a hétköznapi nyelvben oly nehéz: a búcsút, amely nem végleges, és a jelenlétet, amely a természet minden szelében ott rejtőzik. Versem, az Az utolsó szavam, egy lélek vallomása a szülőföldhöz és a legkedvesebb társakhoz. Ebben a fájdalmas elszakadást a természet örök körforgásával oldom fel, vigaszt kínálva azoknak, akik itt maradtak. Szeretnék egy kis fényt és békét adni mindenkinek, aki a néma csendben keresi a választ, és megmutatni, hogy a szeretet halhatatlan – szélként simogatva marad velünk minden percben.”
