beképzelt szép nők és az alázatos magányosok

A tükör előtt áll a szép, büszke nő,
Szeme hideg, mint a jég, s A mégis tűz ég belül ő.
Ajkán mosoly – de nem neked szól,
Csak önmagát imádja, ez az ő bálvány-szól.

Drága ruhák, illatfelhő, fény –
De a lelke üres, mint az est után a tér.
Nem hallja meg, ha más szív dobban,
Mert csak a saját árnyát nézi a falon, ottan.

S közben valahol, egy csendes szobában,
Ül egy ember, fény nélkül, magában.
Nem kéri, hogy nézzék, nem vágyik zajra,
Csak egy őszinte szóra, egy kézre, ami rajta.

Ő nem tükörből szereti magát,
Hanem abból, amit adni tud másnak talán.
Nem ragyog rajta ékszer, se fény,
De szíve tisztább, mint bármely költemény.

A világ mégis mást tapsol, mást dicsér,
A hamis csillogást, a hazug fényt kísér.
De ha egyszer a szép nő szíve megfárad,
Talán majd ő is ül a csendbe zárva.

És akkor talán megérti végre,
Hogy a szépség elmúlik – s marad az ember lénye.
S ki ma lenézett, holnap talán kér,
Egy alázatos kézért, egy őszinte szívért.



Tandari László 2025,10,20,