Szállt a Folyó. Elvitt keresztes lángot,
s újat hozott. Egy új látszatvilágot.
S szomorú volt felismerő szemekben:
ami ismerős, az is ismeretlen.

Újra-újra az bántott, ami bánthat:
vért és könnyet miért kér annyi látszat?
Szállt a Folyó, s partján úgy voltam ébren:
hitetlenül valót álmodott létem.

Fényt dobott rám keresztek lengő ...

Mi igazán fáj: a széttört varázslat,
amely egész volt, s többé nem lehet.
Darabkáit a szél sötétbe fújja,
s visszakoldulja az emlékezet.

Koldulom én is, de velük mit érek?
Megperdülnek gerle-búgócsigák
zöld tornyokon és hangjuk hull a kékre:
mit ér-mit ér-mondd, mit ér a világ?!

Tényleg: mit ér? Tudjuk, de nem akarjuk ...

Különös fény messzi tájról
súgja felém a láthatárról
a dalt...

Szép szólamú ének,
mint az álom lebeg,
s ott áll magában előttetek,
a fény és a láz.
Csak várja, hogy elkapják
fáradt karjaid.

A magányos bogárhad
a szellőkben kering,
azt hiszed köztük vagy,
de zuhansz már megint.

Mint meddő tünemény
szemed ...

Szél száguld a habokon,
haragszik a Balaton.
Gondolkodom a nagy-nagy titkon:
miért haragszol Ránk, Balaton?
Mit tartasz Te a habokban,
hűvös, viharos titokban?
Mit rejtesz Te a viharokban?
Miért hullámzol? Haragodban?

Kérlek olvadj belém, titokban várlak.
Rejtőzzél napfényén, úgy is látlak.
Otthonod legyen szívem kalitkája
ott jöjjön álom szelíden szempilládra.

Sóhajod csókja vibráljon testemnek,
halott sejtjeim így újjászületnek.
Kéz a kézben, már barátság kötelék,
összeolvad a létezés, nincs szakadék.

Különös fény messzi tájról,
súgja felém a láthatárról,
a dalt...

Szépszólamú ének,
mint az álom lebeg,
s ott áll magában előttetek,
a fény és a láz.
Csak várja, hogy elkapják
fáradt karjaid.

A magányos bogárhad
a szellőkben kering,
azt hiszed köztük vagy,
de zuhansz már megint.

Mint meddő tünemény
szemed ...