Józsefhegy. Nyár. Vadszilva, vörös, sárga.
Kéklik katáng szerénykedő virága.
Pár szem dió, s mandula már beérett, -
a többi még nem. Lépcsők elém lépnek.
Kifakult fűben élénkszemű szarka
bogárra les, elsétál erre-arra.
Ég és felhő játéka fent: öröklét?
Árnyékmesék közt elszundított törpék.
Sáska ugrik, s aki leszökken ...

Istenek köveket dobálnak?
Annyi biztos, hogy hull a kő.
Betört fejek, szétzúzott élet,
földig lehúzó bús idő..

Emberek köveket dobálnak?
Oly biztos, mint hogy hull a kő.
Van ki gyilkos Sorsistent játszik,
s cinkos hada megrémítő!

Sok ballag - s mily ostobán, balgán! -
hulló kövek alá. Nevet
hamis Sorsisten, rút kegyetlen:
- ...

Nyárfákról madárhangok
hulltak: kis fénylapocskák,
csöpp kék csókolta semmik, -
de álmuk csillogtatták.

A hegyek távol voltak.
Mentem, s nem közeledtek.
Párolgott minden: égbolt,
táj, titok, mosoly, könnycsepp,

bánat, mely szívünk húzza
szakadék felé csendben,
szeretetvágy, mi ott ...

(A szöveg megzenésítése esetén a szerző értesítendő.)

Szép a cica, akár barna, fehér, fekete,
szürke, tarka, vagy bundáján rózsás szín-mese.
Kackiás a cicák bajsza, karmuk katonás, -
s olykor egy-egy kisegérnek a végállomás!

Minden cicán nagy szem, bájos, s mindnek pofija
azt mutatja: mily szeretni való a cica!
Mondjunk velük tréfás ...

Ki verset ír, azt zavarja, ha tudja:
csak hullámhossza miatt kék a kék?
Kell a tudás, de hát a versnek olykor
száraz tény lehangoló némiképp.
Persze, tudom, hogy az Anyag az Isten,
Anyagtalant hiába keresek, -
s közben mégis az Anyag mögé néznék:
- Visszanéznek anyagtalan szemek?
Megrovom magam érte. Nevetséges!
Anyag mozgása minden ...

Édes szerelmem, ha olyannak vettelek
volna, amilyen voltál, bizonyára
olyan is maradtál volna, ehelyett
én olyannak hagytalak meg kisbogárka,

amilyenné válhattál és olyan lettél,
amilyenné lenned kellett. Ez maga
volt a csoda, merthogy eltűnt az önzés
a kapcsolatból, s csak a szeretet maradt...