A részekben lehet öröm vagy bánat,
pillanatnak, percnek bókolnak ők,
de az Egészben mindig szomorúság.
Az Egész mindig érzi az Időt.

Az életem látom részekre hulltan:
részlet sötétlik, részlet felragyog.
Olyan, mint másé: minden részleten túl
Egész legyint. Legyintek, hallgatok.

Hány mímeli: az ...

Szitakötőn nagy bronzszem égett.
Arany víz ragyogott,
de távolabb már fák temették
tegnapba a napot.

Tegnapba, súlyos kőkoporsó
mélyébe, ámde még
itt aranydús álmát ragyogta
víz, béke, messzeség.

Álltam, láttam mindkét világba:
fénylett a van, s a volt
készülőben hegyekre, vágyra
sötéten ráhajolt. ...

Megyünk-e még a roppant hegygerincen
a csillagfényes erdőkön keresztül
az ismeretlen szabadság elé?

látjuk-e még: ívén a messzeségnek
a gyöngyarany nap mint ég újabb fenyők közt
s utolsót lobban - már a tegnapé?

miénk a táj ahol vizek rohannak
végtelen kékbe kitáguló holnap
olthatatlan szomját eloltani

merünk-e majd ...

Húsvét, díszes tojás, te ünnep-emlék!
Rajtad piros, kék, szeles zöld szalad,
s nyúlszemek csodálják a víztükörnél:
felhőt siettet fehér pillanat.

Legalábbis sok húsvétom ilyen volt
alattad, álom, gyermekkori ég,
Idő, melyben táguló szív tanulta,
s tanította a Szép szeretetét.

Feltámadás? Szeretet? ...

Húsvét felé megy a táj. A magasban
siető kék, a felhő elmarad,
majd újra indul, hirtelen harangszó
kileng, lehull, mint annyi szívhez hajló,
halandó pillanat.

A tisztaság fáj, mivel télből jöttek
szeme homályhoz, sötéthez szokott,
s most barna, zöld rügyek mind fényben élnek,
s a vizek ajkán színezüst ...

A hídról lefelé nézek, a vizet el nem érem
követ dobok belé, s az hosszú pillanat múlva csobban csak
Az iskolára gondolok, tanáraim pillantására mellyel szigorúan mérnek végig s gyaláznak a porba.
A jegyeim rosszak -mondják- mindjárt megbukok! Én a hídról a víz felé egy kicsit kijjebb hajolok.
Családom már nem ért, ...