Búcsú pillanat ez most.
Drága jó Nagymamát Charon ladikja
Viszi már Styx vizén a sötét Hádeszba.
Óh, hányszor hurcolta kezébe lámpáját,
Míg fáradtan vonszolva csoszogta fájdalmát!
Ilyenkor elnéztem, s nem hittem sosem,
Hogy jön még oly idő, amikor elvesztem.
Félhomályos szobájában ágyához odaért,
Kibontotta haját, s ...

Azt kérdezte egy Költő, aki a nép,
az ország sorsát a szívére vette,
hogy ment-e könyvekkel a világ elébb
(Vörösmarty). A reformkorban messze
előre látott. Ily küzdő világban
gyakran csupán csak magyar szalmaláng van
nemes eszmékért, de olykor kilépne
jó irányban Petőfi büszke népe.
S ha elbukik? Bár dicsérőt ír róla
furcsán ...

Ahogy a világ kifoszt, s rossz anyag
mindenütt: bánat-ok, – de önmagad
túlontúl mégse szánd, amíg a Szó
veled marad, Mélységet Kutató!

A Szó engedi, hogy lelkekbe láss,
s ez érdekes-fájdalmas utazás.
Ha Vers a vers, akármint megvetik:
megtalálja igaz isteneit.

Ha Vers a vers: rád néznek ég-szemek,
s kifényesednek ...

Ősz van, de, nézd csak, a hegyek mind zöldek
a közelünkben. Távol, a mesét
mondogató meg, - kék, mint volt a nyárban,
s gyönyörű szép.

Lepke udvarol bíborszín virágnak, -
vagy a virág a lepkének? Lehet.
Nagy ívben ugrik át egy fürge sáska
sorsuk felett.

A fű elsárgult, de mintha nem bánná.
A kalászoknak lég osztogatott
hitet ...

Egy kis mókus egymagában
ugrabugrált fáról fára,
fürgén libbent ágról ágra
mancsaiban élelmét tartva.

Kiváncsian nézett a földre
egy fa ágáról figyelve.
Farka libbent, s tünt sietve.
Eleségét elrejtette.

Valamit makogott, majd a lombok
közt elbújt és onnan bámészkodott.
Mivel látta, hogy fára én nem mászom,
a lombok között ...

Józsefhegy. Nyár. Vadszilva, vörös, sárga.
Kéklik katáng szerénykedő virága.
Pár szem dió, s mandula már beérett, -
a többi még nem. Lépcsők elém lépnek.
Kifakult fűben élénkszemű szarka
bogárra les, elsétál erre-arra.
Ég és felhő játéka fent: öröklét?
Árnyékmesék közt elszundított törpék.
Sáska ugrik, s aki leszökken ...