Bánatos a távoli erdő és a fák,
leveleik könnyként hullnak alá.
Búcsúztatják a nyári nap melegét,
És szomorúan várják a Tél hidegét.

Én is bánatos vagyok.
Ablakomon kitekintve,
megfáradt fákat,
S az elhullott leveleket látom,
melyek magukra öltik az Ősz színeit
és szőnyegként terülnek el ...

Őszbe hajló élet alkonyán csendesen mellém sodort a szél
Mikor már a szív hűlni készül, már szeretni nem is remél
Akkor jöttél te a messzi semmiből, észre sem vettelek
Mikor életem egén már hullani kezdtek a levelek

Hogy is történt mindez meg velem, elmével fel nem foghatom
Hisz sosem lehetsz enyém, bűn szeretni téged, ezt jól tudom
Harcolt ...

Oly távol keringsz már tőlem,
mint a Földtől a Plútó.
Egykor közeli bolygóm voltál,
s lettél végtelenbe futó.

Fel-feltűnik körülem alakod,
villám-dörej hangod hasít,
nem szédülök közelségedtől,
mágnesed Mars-kékbe taszít.

Élünk egy rendszerbe kényszerítve,
pörgő tengellyel összetartva,
külön-külön rideg ...

Éjjelente felébredvén egy álomra,
A nap sugarait láttam a távolba.
Elérve a part szegélyének részét,
Magasra szökkent a homályos mércén.

Mélységes mélyről a tengeren,
Felbukkan egy fodros perem.
Egyre többen, és magasabban,
Mégis csendben és halkabban.

Messzi a hullámok borzongató hátán,
Közeledni látok valamit a párán ...

Rongyokba tekerve találtak rám,
-lehettem ennyi- mutatta anyám.
Hosszú évekig ringatott mígnem,
emberré lettem s így hagyott itten.

Nem volt Ő szülőm én sem a magja,
vérünknek nem volt, közös patakja.
Vonásunk még csak nem is hasonlott,
rokonságunk tán égtől való volt.

Szunnyadta álmát, riadt sírásra,
ágyamnál termett ...

Néma csöndben hideg szél.
Fájó könnyem mennyit ér?
Szívem, mint arcom tiszta sár.
Szomorú árnyékot vetnek a fák.

Könnyesőben szélvihar,
A szerelem mindent felkavar.
Ezer villám a mélybe csap,
S szívem őrzi a fájdalmat.

Forró könny olyan égető,
Nem hűti le a jégeső.
Könnycseppekből ...