Még manapság is úgy élek,
mint kérem, az a hajdani
gyermek, ki én voltam, lélek
tekintetében, hallani

vélem ismerőseimet,
kik azt suttogják : - Bensődre
büszke lehetsz, életedben
ne röstelljed a felnőttet.

Már nincs vita, végzetesen eldőlt,
mért’ szerettem meg a főszerkesztőm.
- Nejem nagytakarít otthon Főnök
és azt szeretné, ha csütörtökön

én is segítenék ebben. – Nem megy,
itt is van sok melója, nem mehet
el ezen a héten szabadságra…
- Tudtam, hogy számíthatok magára!

Szerelem teli vággyal, vad szemekkel,
meglehet teátrális mozdulattal
nyújtom kedvesem kezébe a gyógyszert
villanyoltás előtt, mit indulattal

fogad. – Apa, miféle orvosságot
akarsz lenyeletni velem? – Hoppá, hát
amit fejfájás ellen szedsz. – Sajnálom,
de nem is fáj a fejem. – Óh, lá, lá,

akkor ma végre egymásnak eshetünk,
s ...

Kirobbant a botrány minap egy rangos
képzőművészeti kiállításon,
mivel az első díjjal jutalmazott
festményről kiderült, hogy az, a flancos

épület evakuálási terve,
tűz esetére. Én mondom: no comment.

Ákos unokámmal bandukolok
a fociedzésre, szurkolok
a kis lurkónak, legyen végre
jó napja, hisz régóta képtelen

gólt szerezni a csapatban. Ahogy
közeledünk a füves pályához,
így szól: - Papa, kérek száz forintot!
- És mire? – Mire hármat számolok!

Manapság csak olyan tükröt
tartok mások elé, üdvöt
nyerve, amelynek már mind a két felén
tükör van, hogy megleljem lelki békém…