Sápadt arcú virágok nőnek lelkem mezején,
Hol hitét vesztett nárciszok hullajtják halott szirmaikat,
És a sötétség felett megbúvó Napfény csak üde álom talán, ez vagy te álnok, bús reménytelenség.
Lelkem tévutakra taszítod, s depresszióm
Kietlen börtönébe száműzöl, hol szívemet
Mint üvegtiszta kristályt töröd szilánkokra,
S életem gyökerét alantas férgekkel rágatod.

Elfutnék, elbújnék, ha tudnék tetőled
De nyomomban jár fürge árnyékod,
Mely lesújt erőtlen testemre, s a félelemtől,
úrrá lesz a bánat, jéggé fagyott ereimben.