Könyörtelen világ, az élet oly kemény,
Simogasd a lelkem, ébredjen a remény!
Fogunk még szállni, sarjadnak szárnyaink,
Még életünkben élednek áhító álmaink.

Érik majd a lankán a poharunkba bordal,
Leszünk még kábultan pertuban a holddal.
Aratunk még büszkén dicső babérokat,
Győzelmi mámorban ölelünk barátokat.

Fejünk felett ragyog majd csillogó glória,
Lelkünket átjárja a kábult eufória.
Mesélj nekem, kérlek, ringasd a vágyam,
A szürke homályban oly sokáig álltam!

Készülnék a fénybe, ormok tetejére,
Seregek élén csaták hős mezejére.
Őszinték erejét győzelemre vezessem,
A világ rendjét helyére tehessem.

Koronázza harcom dicsfényes diadal,
Számoljak le örökre a lelketlen gonosszal.
Vagy bús vereséggel merüljek feledésbe,
Boruljon a világom gyászos feketébe.

Testemet takarja mezőknek földje,
Sírhantom lepje be tavasznak zöldje.
Pipacsok alatt békességet leljek,
Madarak dalában holnap újra keljek.

Sarjadjon szívemből tölgynek koronája,
Legyek a tűznek játékos lobogása.
Csobogó mosolya vitákat feledjen,
Tölgyfa tövében kis patak eredjen!

Mely világgá vinné lelkemnek sóhaját,
Bús szívem dobogását, hitem óhaját.
Fagyban meleget, a sötétben fényt,
Békét a világnak, embernek reményt.